Sűrű év volt

Nagyon rég volt már, hogy utoljára leültem a laptop elé azzal a céllal, hogy írjak egy új blogbejegyzést. Tulajdonképpen most így utánaszámolva lassan öt hónapja annak, hogy utoljára írtam. Képzelhetitek, mennyi minden történt velem azóta. Igazából ez idő alatt fordult velem párat a világ, rengeteg változás ment végbe az életemben. Voltak köztük jók, kevésbé jók és rosszak is. De hát az élet mindig ilyen, nem igaz? Nem is szaporítom tovább a szót, lássuk mi történt időrendben.

Mindjárt egy laza munkahely váltással indítottam a nyarat. Idén májusban hosszú fontolgatás után úgy döntöttem, hogy felmondok, és felállok az Amnesty International Magyarország fundraiser székéből. Három évet dolgoztam a szervezetnél, életem egyik legmeghatározóbb munkahelye és évei voltak ezek, nagyon szerettem minden napját. Ám sajnos a végére elhatalmasodott rajtam a kiégés, elvesztettem a motivációmat, így végül májusra a kilépés maradt az egyetlen racionális megoldás. Hát megtettem. Azóta is boldogan és elégedetten gondolok vissza erre a munkára, rengeteget tanultam itt, rengeteg fantasztikus emberrel találkoztam és dolgoztam együtt. És nem mellesleg ez a blog sem létezne, ha nincs az Amnesty az életemben, és én az övében. Micsoda szerencsés találkozás volt, nemde?

Amikor felmondtam tavasszal, fogalmam sem volt arról, hogy mihez kezdjek. Egy dolgot tudtam csak, hogy ahol most vagyok, az már nem jó nekem. A felmondásomat úgy adtam be, hogy nem volt más munkahelyem, ám szinte a csodával határos módon egyáltalán nem voltam kétségbeesve. Volt bennem valamiféle béke azzal kapcsolatban, hogy biztosan fogok találni majd valami mást. És így is lett. Két kikötésem volt az új munkahelyemmel kapcsolatban. Az első az volt, hogy nem akarok szellemi munkát végezni egy darabig, a második pedig az, hogy emberekkel akarok foglalkozni. Na, és végül hol kötöttem ki? Hát a vendéglátásban.

Budapest egyik legmenőbb borbárjában kezdtem el dolgozni pultosként. Kint a Margitszigeten. Nyugágyak, világító lampionok, strandröpi pálya és magyar borászok legjobb borai között. Nagyon megszerettem azt a helyet, szuper jó csapat alakult ki, és a vendégek is irtó jófejek voltak. Nem mondom, volt néha egy-egy nehezebb eset, de hát az hol nincs. Szóval az egész nyáron finom borokat töltöttem, sört csapoltam, limonádét készítettem, és próbáltam az emberek arcára mosolyt csalni. Szerettem ezt csinálni. És azt mondták, hogy jól is állt nekem.

Na, de azért azt is tudtam, hogy nem ez az a hely, ahonnan szeretnék nyugdíjba menni, meg azt, hogy szeptemberben be is fog zárni. Úgyhogy ennek megfelelően próbáltam alakítani az életem. Vagyis igazából az élet alakította magát.

Júniusban a Pride hónap alatt volt egy beszélgetés, ahol meséltem a tranzíció néhol rögös, néhol pedig örömteli útjáról a Kőlevesben. Ide ellátogatott egy fiú, aki az előadás után írt nekem egy üzenetet, hogy nem lenne-e kedvem találkozni vele. Összehoztuk a találkozót, beszélgettünk, kérdezett, kérdeztem, majd miután minden fontos témát kilőttünk, egyszer csak megkérdezte, hogy én mivel foglalkozom. Mondtam, hogy a vendéglátásban dolgozom, de szeptembertől munkát keresek. Ő meg mondta, hogy értékesítési vezető, és ők meg embert keresnek. Aztán szó szót követett, és egy hét múlva már náluk is volt az önéletrajzom, rá két hétre pedig, ha jól emlékszem, már az interjún ültem. Felvettek. Hihetetlen boldog voltam. Úgy örültem ennek a munkának, mint majom a farkának. De tényleg. Nagyon jókor jött.

Merthogy közben nem csak a karrieremben, a magánéletemben is gyökeres változások történtek. Júliusban 3,5 év után úgy döntöttünk a barátnőmmel, hogy pontot teszünk a kapcsolatunk végére. Erről nem szeretnék igazából sokat beszélni, mert még mindig nagyon fáj, és azt sem gondolom, hogy erre ez lenne a megfelelő felület. Nehéz. Nagyon nehéz még mindig. Azt hiszem ő volt a legklasszabb dolog eddig egész életemben.

Szóval jókor jött a munka, egy kis fényt villantott az akkor oly sötétnek tűnő alagútban. A szakítás miatt el is kellett költöznöm, egy ideig az egyik barátom éppen üresen álló lakásában húztam meg magam. Ugyanabban az utcában, ahol a volt barátnőmmel együtt laktunk, nem volt könnyű.

Azóta sikerült továbbköltöznöm, most az ötödik kerületben lakom egy nagyon klassz kis albérletben. Lett egy kiscicám is, hogy ne legyek nagyon egyedül, és az új munkámat is elkezdtem. Szép lassan a helyére kerülnek a dolgok kint is, és bent is, a lelkemben. Vagy legalábbis remélem.

Számtalan változás történt idén. Ha visszagondolok, ez az év volt az, amikor tényleg rengetegszer megfordult velem a világ. Azzal indítottam, hogy megváltoztattam a nevem és a nemem, márciusban megcsináltattam a mellkasműtétemet, májusban munkahelyet váltottam, júliusban vége lett a párkapcsolatomnak, majd elköltöztem, szeptemberben újra munkahelyet váltottam és újra elköltöztem. Nem mondhatom, hogy egy unalmas év van mögöttem.

Na, és persze közben a szakmai – vagy hogy is nevezzem – siker sem maradt el. Életem eddigi két legnagyobb megtiszteltetése is idén ért: az első, hogy felkerültem a Forbes Urban magazin címlapjára, és ezzel együtt a huszonöt legbátrabb magyar listájára, valamint beszédet mondhattam a Budapest Pride megnyitóján. A Forbes-szal kapcsolatban csak kapkodtam a fejem a meglepettségtől, ám a Pride megnyitó azt hiszem, tényleg életem egyik legjobb élménye volt. Mesélek róla egy kicsit, mert most is nagyon aktuális. Igazából azóta, hogy megtörtént mindig.

Februárban kaptam a felkérést, hogy szeretnék, ha én is felállnék a megnyitón a színpadra és mondanék pár szót. Alig hittem el. De tényleg, és ez most nem az álszent duma. Kérdeztem, hogy kik fognak még beszédet mondani. Árvai Péter és Enyedi Ildikó, hangzott a válasz. Itt újabb sokkot kaptam. Hogy kerülök én mégis közéjük – gondoltam.

Teltek aztán a hetek, a hónapok és én folyton azon agyaltam, hogy mit is kellene mondanom. Mi lenne méltó beszéd ehhez a rendezvényhez. Megnéztem egy csomó korábbi beszédet, hátha majd ihletet kapok. Nem kaptam. Egyre jobban kezdtem kétségbe esni. Abban jó vagyok. Aztán egy nap sikerült megfogalmaznom valamit. Szinte az összes beszéd, amit láttam korábban valami általános jóról, reményről, a nyitottságról az elfogadásról szólt. Nagyon jó kis beszédek voltak és azt is tudtam, hogy én ilyet nem tudok mondani. Én egy dologban vagyok jó, hogy elmeséljem a történetemet. Úgyhogy eldöntöttem, hogy magamról fogok beszélni.

Nagy nehezen végül sikerült megírnom a beszédemet, bevallom, nekem elsőre nem tetszett, de akiknek megmutattam, mind megnyugtattak, hogy nagyon jó lett. Eljött a nagy nap. Én voltam az utolsó fellépő. Izgultam is ezen, hogy utolsónak lenni szar dolog, addigra már mindenki halálra unja magát. Hát nem így lett.

Tudjátok mi történt? Felmentem a színpadra és az emberek tapsoltak. Még nem is mondtam semmit, de már tapsoltak nekem. Leírhatatlan élmény volt. Ez olyan erőt és bátorságot adott, hogy utána már egyáltalán nem izgultam. Elkezdtem mondani. Síri csend volt. Az emberek figyeltek, és csendben hallgatták azt, amit mondok. Mikor befejeztem, óriási tapsot kaptam. Senki nem kapott ekkorát. Lejöttem a színpadról, ott álltam oldalt, és az emberek még mindig tapsoltak. Nekem tapsoltak. A történetemnek tapsoltak. Hihetetlen volt. Azt hiszem, ez volt életem eddigi legjobb élménye, de komolyan.

Azóta nagyon sokszor megnéztem és elolvastam már ezt a beszédet. Nem azért, mert a mellkasomat akarom verni, hogy milyen fasza csávó vagyok. Hanem azért, mert nekem is erőt adott és ad minden alkalommal. És erre ebben az évben nagy szükségem volt, eközött a rengeteg változás között.

Pár héttel később kaptam egy vadidegentől egy üzenetet. Azt írta, hogy az én beszédem kellett neki ahhoz, hogy elég bátor legyen, hogy ki merjen menni a Pride felvonulásra. Azt írta, a te és Madonna szavai csengtek a fülemben, miközben ott vonultam. Na meg, hogy – idézem – “Ezt megköszönni nem lehet, és talán felesleges is lenne. Csupán szeretném, ha tudnád, hogy rengeteg történet íródott azért, mert te létezel.”

Nem leszek kemény csávó, bevallom elsírtam magam ezen az üzeneten. Annyira, de annyira nagyon jól esett. És egyben iszonyú megdöbbentő is volt, hogy ilyen hatással tudok lenni emberekre. És tudok nekik segíteni, vagy ezt a világot kicsit jobbá tenni.

Nem ez életem legboldogabb éve, de hogy az egyik legmeghatározóbb és legfontosabb, az biztos. Ennyi változással, történéssel, élménnyel a hátam mögött tényleg azt tudom mondani, amit a Pride beszédemben is mondtam: venni kell egy nagy levegőt, szembemenni a félelmeinkkel, és változtatni, ha kell. Ez az egyetlen lehetőség, hogyha az ember tényleg boldogan szeretne élni. Ahogy ott mondtam:

Mertem kockáztatni. Minden félelmemmel, igaz remegő lábbal, de szembe mertem nézni. Ez a legnehezebb. A legszebb pillanatok az életben szerintem azok, amikor úgy döntünk, hogy nem hagyjuk magunkat. Amikor azt mondjuk, nem másoknak, hanem saját magunknak, hogy elég volt. Az összes pillanat, ami igazán ér valamit az életben, azok ezek. Amikor végre eldöntjük és meglépjük azt, amit oly sok ember életeken át nem mer meglépni: a döntést, hogy szeretjük magunkat annyira, hogy ezentúl boldogok szeretnénk lenni.

Én már megtettem. Ebben az évben elég sokszor. Tegyetek ti is így.

 

Transznemű a gyerekem. Szeretem.

Régi álmunk volt, hogy a transz emberek családtagjait is megszólaltassuk. Most sikerült, nem is akárhogyan. Előző vendégszerzőnk, Morvai Márk édesanyja, Koczka Mónika egy gyönyörű novellában írta meg a történetüket, anyai szemszögből. “Transznemű a gyerekem. Szeretem.” A teljes bejegyzés megtekintése

Csak egy hajvágás

Sziasztok, nagy örömmel mutatom be Márkot, a blog első vendégszerzőjét, fogadjátok szeretettel! – Noé

Ez az írás egy nagyon szomorú eset miatt íródik, melyet jómagam éltem át, épp a minap. Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam: Márk vagyok, 22 éves, teljesen átlagos egyetemista srác, aki történetesen transzneműnek született. Először is, szeretném megköszönni az Amnesty Magyarország Mentés Másként blogjának, hogy megoszthatom itt ezt a ma megesett kis történetet, úgy vélem, jó, ha minél nagyobb közönséget ér el. “Csak egy hajvágás” A teljes bejegyzés megtekintése

Vagyunk! Megvagyunk? Itt vagyunk. -Anna

Mi volt az első érzésed, amikor megkerestünk az ötlettel, hogy engedj be egy fotóst – és legfőképpen egy kamerát – a hétköznapjaidba? Miért döntöttél úgy, hogy bevállalod?
A legelső reakcióm az volt, hogy ez teljesen kizárt! Már benne voltunk a fotózásban, amikor ez először felmerült, de azok még beállított helyzetek voltak, sokkal kevésbé személyesek és intimek, mint a végső anyag. Persze épp ezért jutott eszünkbe, hogy milyen jó lenne a valódi, személyes életünket is végigfotózni, és nem csak stilizált szituációkat.

Koncepció szinten nagyon tetszett a dolog, csak az, hogy egy kvázi idegent beengedjek a magánéletembe, eléggé halálra rémített. Aztán Noé hősiesen bevállalta az első kör személyes fotózást, én pedig (mindenféle szervezési katyvaszok miatt) kaptam másfél hónap gondolkodási időt. Ez elég volt arra, hogy lassan hozzászoktassam magam a gondolathoz, hogy a totál gáz reggeli zombizásomat random kiállítás látogatókkal is megosszam. Végül Noé nagyon jól sikerült képei győztek meg róla, hogy ezt érdemes bevállalni, mert tényleg sokkal jobbak lettek, mint a korábbi beállított fotók.

A projektet magát azért vállaltam be, amiért úgy általában mindenhol nyílt vagyok a transzságommal kapcsolatban. Nagyon fontosnak gondolom, hogy néhányan felvállaljuk és megmutassuk magunkat, hogy pozitívan képviseljük a transz embereket, és reményt adjunk a nehezebb helyzetben lévő társainknak. Nekem pedig annyira sok privilégiumom van, (elfogadó környezet, jó anyagi háttér, biztos megélhetés), hogy ezt a feladatot igazán nem háríthatom át másokra. Ráadásul elég sok aktivista/önkéntes hajlamom van, szóval még élvezem is a lehetőséget. És az se hátrány, hogy egy csomó tök jó kép készült rólam, amikből kiváló facebook és társkereső profilképek lesznek majd 😀

Volt olyan menet közben, amikor elbizonytalanodtál? Mert ki kellett lépned a
komfort zónádból, mert nem voltál biztos az egészben, bármiért?
Nekem azok a helyzetek voltak a legnehezebbek, amikor nem voltam elég decensen felöltözve. Vagyis amikor pl melltartóban, vagy pizsamában fotóztak. Elég sok szorongásom van a testemmel és a kinézetemmel kapcsolatban, és jobb érzés, ha ruhákkal rejthetem el magam. Nagyon kevés ember van, aki alulöltözötten szokott látni, és az, hogy most idegeneknek is megmutatom magam, az elég ijesztő számomra. De örülök, hogy bevállaltam, mert úgy érezem, hogy minden alkalommal fejlődök egy kicsit, amikor ehhez hasonlóan kilépek a komfort zónámból.

Ami még nehéz volt, az a munkahelyi, meg a lézeres szőrtelenítéses fotózás. Az egy dolog, hogy magamat közszemlére teszem, de az rosszul érint, amikor másokat is belekeverek a dologba. És ilyenkor egy csomó szívességet kell kérni, amitől pláne kellemetlenül érzem magam. Persze jó, hogy megcsináltuk, de ezeknek a szervezésén kb. többet stresszeltem, mint az intim fotózásokon.

Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, hogy sikerült megragadni valami
fontosat, megmutatni azt, amiért belevágtál?
Szerintem a képek együttesen adnak át egy fontos üzenetet. Nekem nagyon tetszik, hogy ezek a fotók nagyrészt bárkiről készülhettek volna, nincsen rajtuk semmi különleges vagy extrém. Átlagemberek vagyunk rajtuk, akik átlagos életet élnek, maximum van pár extra problémánk, de hát kinek nincs? És ez közelebb hozza és valósabbá teszi a néző számára a transz embereket. Ha pedig valakit magunkhoz hasonlónak érzünk, azt sokkal kevésbé tudjuk elutasítani és gyűlölni. Ez a normalizálás az, amit szeretném, ha az ehhez hasonló projektek elérnének.

Önmagadra nézve mi volt a legérdekesebb tanulság? Mit viszel magaddal?
Meglepett, hogy mennyire élveztem a fotózást. Én úgy nőttem fel, hogy mindig utáltam a kinézetemet (még ha nem is tudtam miért) és emiatt nem szerettem, ha fotóztak. Most viszont tök kellemes élmény volt, hogy nem csak, hogy valakik elég érdekesnek találnak ahhoz, hogy képeket készítsenek rólam, de még az elkészült anyag is tetszett. Azt hiszem, hogy most jobban rendben vagyok a külsőmmel és magammal, mint pár hónapja, és ebben a fotózásnak is nagy szerepe volt. Továbbá az is jólesik, hogy úgy érzem, ezzel a projekttel tényleg tehetek valami hasznosat a transz emberek láthatóságáért és elfogadásáért. És ezért igazán alig kellett valamit csinálnom, csak hagyni, hogy pár fotót készítsenek rólam. Mérnökként szeretem az ilyen jó ár-érték arányt. 🙂

Mit remélsz, mások mit visznek magukkal, miután megnézték a kiállítást?
Szeretném, ha azt éreznék, hogy a transzságunk ellenére sem különbözünk tőlük. Hogy ha pár év múlva valamely kollégájuk, barátjuk vagy hozzátartozójuk előbújik nekik transzként, (vagy bármilyen LMBT+-ként), jusson eszükbe ez a kiállítás, és az, hogy a „másságunk” ellenére sem vagyunk igazán mások. Hogy ilyenkor ne elforduljanak attól az embertől, hanem elfogadják, támogassák és álljanak ki érte. Ha ez akár csak néhány látogatónál is sikerül, akkor már maximálisan megérte megszervezni ezt a kiállítást.

Vagyunk! Megvagyunk? Itt vagyunk. – Noé

Mi volt az első érzésed, amikor felmerült az ötlet, hogy engedj be egy fotóst – és legfőképpen egy kamerát – a hétköznapjaidba? Miért döntöttél úgy, hogy bevállalod?

Már az első pillanattól kezdve nagyon tetszett az ötlet. A blogoláson túl fontosnak tartottam, hogy az emberek ne csak szövegeken keresztül, hanem képekben is megismerjék azt, hogy milyen egy transznemű ember élete. Ez a kampány pontosan ettől a nyitottságtól és őszinteségtől tud igazán erős, informatív és életszagú lenni.

Szerettem volna, ha az emberek látják, hogy én ugyanolyan hétköznapi ember vagyok, mint bárki más, függetlenül attól, hogy transznak születtem. Azt gondoltam, hogy ha ezt jól meg tudjuk mutatni, akkor könnyebben tudnak majd azonosulni velünk, és ezzel könnyebben le tudjuk bontani az esetleges előítéleteket, szakadékokat, határokat a transz és a nem transz emberek között.

Volt olyan menet közben, amikor elbizonytalanodtál? Mert ki kellett lépned a komfort zónádból, mert nem voltál biztos az egészben, bármiért?

Az első fotózási napon Nóri hétfő reggel 5:58-kor csöngetett fel hozzánk. Nem mondom, akkor egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy biztosan akarom-e én ezt. Szó szerint az elején még sötétben tapogatóztunk, de jó pár együtt töltött, vidám hangulatú fotózási nap után azt mondhatom, hogy megérte, mert a végeredmény iszonyú klassz lett.

És igen, menet közben néha nagy levegőt kellett venni. Például transz férfiként női testtel reggel hatkor mellkasszorítóban pózolni egy kamerának nem kis lelki feladat volt. De beengedi egy fotóst életünk legintimebb pillanataiba önmagában egy hatalmas komfort zónából való kilépés. De hát azt mondják, mindig ezek a legjobb pillanatok az életben, nem igaz?

Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, hogy sikerült megragadni valami fontosat, megmutatni azt, amiért belevágtál?

Szerintem az egész kiállítási anyag nagyon erős lett. Egyszerre tudja bemutatni a múló nőiességem, a férfiasságom, a transzneműségem. A gyengédségeket, a nehézségeket, a hétköznapok békés “unalmát”. És közben mégis minden képről ordít egy iszonyú erős disszonancia is a természetesség mellett. Valahol nekem pontosan ezt jelenti a transzneműség.

Önmagadra nézve mi volt a legérdekesebb tanulság? Mit viszel magaddal?

Visszanézve az elkészült képeket a legerősebb érzés az volt, hogy az én életem ugyanolyan, mint bárki másé. Nem számít, hogy transznemű vagyok. Ugyanúgy megetetem a cicáimat reggel, felöltözöm, megcsinálom a hajam, megborotválkozom, elmegyek dolgozni, sétálok a barátnőmmel kézen fogva, és elmegyek edzeni. Igen, a testem női, miközben én férfiként gondolok magamra, de ez nem különccé, hanem különlegessé tesz. A szó legpozitívabb értelmében.

Mit remélsz, mások mit visznek magukkal, miután megnézték a kiállítást?

Remélem, meglátják, hogy transzneműként is mennyire lehet szeretni és élvezni az életet. Nem az a lényeg, hogy milyen csomagot cipelsz, hanem hogy mit kezdesz vele. Ha én ebből a nehéz csomagból egy boldog életet tudtam kihozni, akkor erre mindenki másnak is megvan az esélye.

Akinek nincs hely a nap alatt

Az Amnesty International munkatársai tizennyolc hónapon át követték nyomon egy fiatal El Salvador-i transznemű nő sorsát. A beszámolójuk kétségbeejtő, az összes érintett országra nézve. “Akinek nincs hely a nap alatt” A teljes bejegyzés megtekintése

#Megoldjuk! – lesz-e szenátor Chelsea Manning?

Chelsea Manning? James Bond transz nőben. Annyira, hogy ő volt a felelős minden idők egyik legnagyobb szivárogtatásáért. Most pedig úgy döntött: hét év katonai börtön után indul az Egyesült Államok szenátori székéért Marylandben. “#Megoldjuk! – lesz-e szenátor Chelsea Manning?” A teljes bejegyzés megtekintése