Transznemű a gyerekem. Szeretem.

Régi álmunk volt, hogy a transz emberek családtagjait is megszólaltassuk. Most sikerült, nem is akárhogyan. Előző vendégszerzőnk, Morvai Márk édesanyja, Koczka Mónika egy gyönyörű novellában írta meg a történetüket, anyai szemszögből. “Transznemű a gyerekem. Szeretem.” A teljes bejegyzés megtekintése

Csak egy hajvágás

Sziasztok, nagy örömmel mutatom be Márkot, a blog első vendégszerzőjét, fogadjátok szeretettel! – Noé

Ez az írás egy nagyon szomorú eset miatt íródik, melyet jómagam éltem át, épp a minap. Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam: Márk vagyok, 22 éves, teljesen átlagos egyetemista srác, aki történetesen transzneműnek született. Először is, szeretném megköszönni az Amnesty Magyarország Mentés Másként blogjának, hogy megoszthatom itt ezt a ma megesett kis történetet, úgy vélem, jó, ha minél nagyobb közönséget ér el. “Csak egy hajvágás” A teljes bejegyzés megtekintése

Vagyunk! Megvagyunk? Itt vagyunk. -Anna

Mi volt az első érzésed, amikor megkerestünk az ötlettel, hogy engedj be egy fotóst – és legfőképpen egy kamerát – a hétköznapjaidba? Miért döntöttél úgy, hogy bevállalod?
A legelső reakcióm az volt, hogy ez teljesen kizárt! Már benne voltunk a fotózásban, amikor ez először felmerült, de azok még beállított helyzetek voltak, sokkal kevésbé személyesek és intimek, mint a végső anyag. Persze épp ezért jutott eszünkbe, hogy milyen jó lenne a valódi, személyes életünket is végigfotózni, és nem csak stilizált szituációkat.

Koncepció szinten nagyon tetszett a dolog, csak az, hogy egy kvázi idegent beengedjek a magánéletembe, eléggé halálra rémített. Aztán Noé hősiesen bevállalta az első kör személyes fotózást, én pedig (mindenféle szervezési katyvaszok miatt) kaptam másfél hónap gondolkodási időt. Ez elég volt arra, hogy lassan hozzászoktassam magam a gondolathoz, hogy a totál gáz reggeli zombizásomat random kiállítás látogatókkal is megosszam. Végül Noé nagyon jól sikerült képei győztek meg róla, hogy ezt érdemes bevállalni, mert tényleg sokkal jobbak lettek, mint a korábbi beállított fotók.

A projektet magát azért vállaltam be, amiért úgy általában mindenhol nyílt vagyok a transzságommal kapcsolatban. Nagyon fontosnak gondolom, hogy néhányan felvállaljuk és megmutassuk magunkat, hogy pozitívan képviseljük a transz embereket, és reményt adjunk a nehezebb helyzetben lévő társainknak. Nekem pedig annyira sok privilégiumom van, (elfogadó környezet, jó anyagi háttér, biztos megélhetés), hogy ezt a feladatot igazán nem háríthatom át másokra. Ráadásul elég sok aktivista/önkéntes hajlamom van, szóval még élvezem is a lehetőséget. És az se hátrány, hogy egy csomó tök jó kép készült rólam, amikből kiváló facebook és társkereső profilképek lesznek majd 😀

Volt olyan menet közben, amikor elbizonytalanodtál? Mert ki kellett lépned a
komfort zónádból, mert nem voltál biztos az egészben, bármiért?
Nekem azok a helyzetek voltak a legnehezebbek, amikor nem voltam elég decensen felöltözve. Vagyis amikor pl melltartóban, vagy pizsamában fotóztak. Elég sok szorongásom van a testemmel és a kinézetemmel kapcsolatban, és jobb érzés, ha ruhákkal rejthetem el magam. Nagyon kevés ember van, aki alulöltözötten szokott látni, és az, hogy most idegeneknek is megmutatom magam, az elég ijesztő számomra. De örülök, hogy bevállaltam, mert úgy érezem, hogy minden alkalommal fejlődök egy kicsit, amikor ehhez hasonlóan kilépek a komfort zónámból.

Ami még nehéz volt, az a munkahelyi, meg a lézeres szőrtelenítéses fotózás. Az egy dolog, hogy magamat közszemlére teszem, de az rosszul érint, amikor másokat is belekeverek a dologba. És ilyenkor egy csomó szívességet kell kérni, amitől pláne kellemetlenül érzem magam. Persze jó, hogy megcsináltuk, de ezeknek a szervezésén kb. többet stresszeltem, mint az intim fotózásokon.

Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, hogy sikerült megragadni valami
fontosat, megmutatni azt, amiért belevágtál?
Szerintem a képek együttesen adnak át egy fontos üzenetet. Nekem nagyon tetszik, hogy ezek a fotók nagyrészt bárkiről készülhettek volna, nincsen rajtuk semmi különleges vagy extrém. Átlagemberek vagyunk rajtuk, akik átlagos életet élnek, maximum van pár extra problémánk, de hát kinek nincs? És ez közelebb hozza és valósabbá teszi a néző számára a transz embereket. Ha pedig valakit magunkhoz hasonlónak érzünk, azt sokkal kevésbé tudjuk elutasítani és gyűlölni. Ez a normalizálás az, amit szeretném, ha az ehhez hasonló projektek elérnének.

Önmagadra nézve mi volt a legérdekesebb tanulság? Mit viszel magaddal?
Meglepett, hogy mennyire élveztem a fotózást. Én úgy nőttem fel, hogy mindig utáltam a kinézetemet (még ha nem is tudtam miért) és emiatt nem szerettem, ha fotóztak. Most viszont tök kellemes élmény volt, hogy nem csak, hogy valakik elég érdekesnek találnak ahhoz, hogy képeket készítsenek rólam, de még az elkészült anyag is tetszett. Azt hiszem, hogy most jobban rendben vagyok a külsőmmel és magammal, mint pár hónapja, és ebben a fotózásnak is nagy szerepe volt. Továbbá az is jólesik, hogy úgy érzem, ezzel a projekttel tényleg tehetek valami hasznosat a transz emberek láthatóságáért és elfogadásáért. És ezért igazán alig kellett valamit csinálnom, csak hagyni, hogy pár fotót készítsenek rólam. Mérnökként szeretem az ilyen jó ár-érték arányt. 🙂

Mit remélsz, mások mit visznek magukkal, miután megnézték a kiállítást?
Szeretném, ha azt éreznék, hogy a transzságunk ellenére sem különbözünk tőlük. Hogy ha pár év múlva valamely kollégájuk, barátjuk vagy hozzátartozójuk előbújik nekik transzként, (vagy bármilyen LMBT+-ként), jusson eszükbe ez a kiállítás, és az, hogy a „másságunk” ellenére sem vagyunk igazán mások. Hogy ilyenkor ne elforduljanak attól az embertől, hanem elfogadják, támogassák és álljanak ki érte. Ha ez akár csak néhány látogatónál is sikerül, akkor már maximálisan megérte megszervezni ezt a kiállítást.

Vagyunk! Megvagyunk? Itt vagyunk. – Noé

Mi volt az első érzésed, amikor felmerült az ötlet, hogy engedj be egy fotóst – és legfőképpen egy kamerát – a hétköznapjaidba? Miért döntöttél úgy, hogy bevállalod?

Már az első pillanattól kezdve nagyon tetszett az ötlet. A blogoláson túl fontosnak tartottam, hogy az emberek ne csak szövegeken keresztül, hanem képekben is megismerjék azt, hogy milyen egy transznemű ember élete. Ez a kampány pontosan ettől a nyitottságtól és őszinteségtől tud igazán erős, informatív és életszagú lenni.

Szerettem volna, ha az emberek látják, hogy én ugyanolyan hétköznapi ember vagyok, mint bárki más, függetlenül attól, hogy transznak születtem. Azt gondoltam, hogy ha ezt jól meg tudjuk mutatni, akkor könnyebben tudnak majd azonosulni velünk, és ezzel könnyebben le tudjuk bontani az esetleges előítéleteket, szakadékokat, határokat a transz és a nem transz emberek között.

Volt olyan menet közben, amikor elbizonytalanodtál? Mert ki kellett lépned a komfort zónádból, mert nem voltál biztos az egészben, bármiért?

Az első fotózási napon Nóri hétfő reggel 5:58-kor csöngetett fel hozzánk. Nem mondom, akkor egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy biztosan akarom-e én ezt. Szó szerint az elején még sötétben tapogatóztunk, de jó pár együtt töltött, vidám hangulatú fotózási nap után azt mondhatom, hogy megérte, mert a végeredmény iszonyú klassz lett.

És igen, menet közben néha nagy levegőt kellett venni. Például transz férfiként női testtel reggel hatkor mellkasszorítóban pózolni egy kamerának nem kis lelki feladat volt. De beengedi egy fotóst életünk legintimebb pillanataiba önmagában egy hatalmas komfort zónából való kilépés. De hát azt mondják, mindig ezek a legjobb pillanatok az életben, nem igaz?

Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, hogy sikerült megragadni valami fontosat, megmutatni azt, amiért belevágtál?

Szerintem az egész kiállítási anyag nagyon erős lett. Egyszerre tudja bemutatni a múló nőiességem, a férfiasságom, a transzneműségem. A gyengédségeket, a nehézségeket, a hétköznapok békés “unalmát”. És közben mégis minden képről ordít egy iszonyú erős disszonancia is a természetesség mellett. Valahol nekem pontosan ezt jelenti a transzneműség.

Önmagadra nézve mi volt a legérdekesebb tanulság? Mit viszel magaddal?

Visszanézve az elkészült képeket a legerősebb érzés az volt, hogy az én életem ugyanolyan, mint bárki másé. Nem számít, hogy transznemű vagyok. Ugyanúgy megetetem a cicáimat reggel, felöltözöm, megcsinálom a hajam, megborotválkozom, elmegyek dolgozni, sétálok a barátnőmmel kézen fogva, és elmegyek edzeni. Igen, a testem női, miközben én férfiként gondolok magamra, de ez nem különccé, hanem különlegessé tesz. A szó legpozitívabb értelmében.

Mit remélsz, mások mit visznek magukkal, miután megnézték a kiállítást?

Remélem, meglátják, hogy transzneműként is mennyire lehet szeretni és élvezni az életet. Nem az a lényeg, hogy milyen csomagot cipelsz, hanem hogy mit kezdesz vele. Ha én ebből a nehéz csomagból egy boldog életet tudtam kihozni, akkor erre mindenki másnak is megvan az esélye.

Akinek nincs hely a nap alatt

Az Amnesty International munkatársai tizennyolc hónapon át követték nyomon egy fiatal El Salvador-i transznemű nő sorsát. A beszámolójuk kétségbeejtő, az összes érintett országra nézve. “Akinek nincs hely a nap alatt” A teljes bejegyzés megtekintése

#Megoldjuk! – lesz-e szenátor Chelsea Manning?

Chelsea Manning? James Bond transz nőben. Annyira, hogy ő volt a felelős minden idők egyik legnagyobb szivárogtatásáért. Most pedig úgy döntött: hét év katonai börtön után indul az Egyesült Államok szenátori székéért Marylandben. “#Megoldjuk! – lesz-e szenátor Chelsea Manning?” A teljes bejegyzés megtekintése

Emberiségbe vetett hit: visszaállítva

A tegnapi felhívásunkra, amiben arra kértünk titeket, hogy egy-egy jó szóval, mondattal segítsetek Noé barátjának, akit egy családtagja fenyegetett meg agyonveréssel, csupán mert transzneműnek született, minden várakozásunkat felülmúló mennyiségű szeretet és emberség árasztotta el a poszt alatti kommentmezőt.

Túlságosan meg vagyunk hatva ahhoz, hogy ki tudjuk fejezni, mennyire hálásak és boldogok vagyunk, ezért inkább idézzük magát az érintettet: “Elolvastam a kommenteket, és elszorult a torkom… nem tudtam, hogy ennyi fantasztikus ember van a világon, köszönöm Mindegyiküknek! Mindegyikőtöknek! Ez fantasztikus dolog, egész életemben emlékezni fogok rá. És rendesen erőre kaptam, ma ki is mertem menni emberek közé, és nem volt félelem és kisebbségi érzés sem bennem. A végén még meggyógyul a lelkem.”

És, hogy ez a rengeteg csodálatos komment ezentúl bárkinek vigaszt nyújthasson, akinek szüksége van rá, összegyűjtöttük mindet ebbe a folyamatosan frissülő posztba!

KÖSZÖNJÜK! “Emberiségbe vetett hit: visszaállítva” A teljes bejegyzés megtekintése