Transznemű a gyerekem. Szeretem.

Régi álmunk volt, hogy a transz emberek családtagjait is megszólaltassuk. Most sikerült, nem is akárhogyan. Előző vendégszerzőnk, Morvai Márk édesanyja, Koczka Mónika egy gyönyörű novellában írta meg a történetüket, anyai szemszögből.

Az én történetem egy gyermekről szól, aki látszólag teljesen átlagos csecsemőként született erre a világra. Több mint huszonkét évvel ezelőtt egy fiatal házaspár boldogan kezdte meg közös életét a gyermekvállalás tervével, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. A Jóisten kegyes volt a fiatal párhoz, és meg is adta a gyermeket, akire vágytak. Egy gyönyörű kisbaba született, aki a Vivien nevet kapta.

A szülők boldogsága leírhatatlan volt, a kislány szépen fejlődött, egy igazi kis csibész lett belőle. Babázni, főzőcskézni, vagy bármi olyan játokot játszani sosem szeretett, ami miatt azt lehetett volna mondani, hogy ez egy vérbeli kislány, de ha arról volt szó, hogy a kertben álló hatalmas diófa tetejére ki ér föl előbb, abban lehetett rá számítani. Máskor a srácokkal az útmenti árokpartról szedte össze az anyukája, ahol a térdig érő latyakban mászkált, vagy a focipályán sikerült megtalálni, ahol fiúkat megszégyenítően rúgta a bőrt. Nincs ebben semmi kivetnivaló, nem kell, hogy egyformák legyünk, vagy a gyermekeink legyenek egyformák. Minden gyermek egy önálló teremtmény, aki képes rá, hogy felépítse a saját egyéniségét. Persze egyetértek azzal, hogy fontos a példakép egy gyermek életében, hiszen ők valamilyen szinten a felnőtteket utánozzák.

Történetesen az édesanya egy csinos, dekoratív, és igencsak nőies nőnek érezte magát, aki a kislánya jövőképét is hasonlóan képzelte el. Elképzelte, hogyan mennek majd együtt vásárolni, hogyan vezeti be majdan a nagylányát a szépítkezés rejtelmeibe, értve ezalatt a sminkelés, fodrászat, öltözködés stb csínját-bínját… Miután lezárult a gyermekkor, és átléptünk valamilyen láthatatlan határvonalat, a gyermek hallani sem akart csinos ruhákról, szoknyából csak és kizárólag az iskolai egyenruhájában szereplő tételt volt hajlandó elviselni magán, az egy-két óra erejére, ami kötelező volt.

Nem érdekelte a nagy kamaszlányt, ha szőrös a lába, vagy rendezetlen a haja, sőt a majdnem fenékig érő haját is egyre rövidebbre kurtíttatta, mondván, hogy úgy sokkal kényelmesebb. Anyaként borzalommá váltak a ruhavásárlások alkalmai, a női osztályra csak azért jártak mert a józan ész azt diktálta, hogy egy kamaszlánynak ott kell ruhákat venni. Eleinte az édesanya arra a kompromisszumra jutott, hogy uniszex ruhatárat épített fel, amivel csak annyi baj volt, hogy egy komolyabb ünnepi alkalomra egyáltalán nem volt mit felvennie a gyermeknek. A későbbiekben ez a borzalom csak fokozódott, mert a gyermek már nem akart uniszex ruhákat viselni, a férfiruhák vonzották. Minden alkalommal vitába torkollott a vásárlás, mert ugye „józan ésszel” gondolkodva, egy kamasz/tinilány nem járhat férfiruhákban.

Természetesen az anya érezte, hogy valami nem stimmel a gyerekkel, de túl gyáva volt ahhoz, hogy szembenézzen ezzel a ténnyel és kezelje valahogy. Hogy miért volt gyáva? Félt, hogy ha kimondja a gyanúját a gyerek felé, valami olyasmit erősít meg benne, ami egyébként ki sem alakulna. Valójában ez egy remény volt benne, hogy ha nem beszél a problémáról, az nem is létezik, vagy ha igen, akkor majd magától megoldódik. Ma már tudja, hogy ezzel egyetlen dolgot ért el, mégpedig azt, hogy szertett gyermekét arra ítélte, hogy egymaga harcoljon meg a benne kialakult kettősséggel.

Amit az anya azzal tetézett, hogy bárhol, ahol megfordultak és fiúnak nézték a gyermeket, Ő haragosan kikérte magának, hogy az Ő gyereke LÁNY! A kamasz nehéz időket élt át. Egyfelől élt benne a megfelelni akarás az édesanya felé, miszerint ő lánynak született, így lányként kell viselkednie, másfelől nem érezte jól magát a bőrében, mert belül azt érezte, hogy rossz testbe született, a lelke azt súgta ő férfi, neki férfiként kell viselkedni. De hogyan lehet egy konzervatív egyházi leánykollégiumban férfiként viselkedni?

Leánykollégium… hab a tortán, hogy egy magát férfinak valló egyén egy olyan közegben kell éljen, ahol csinosabbnál csinosabb lányok veszik körül. Ez a harc évekig tartott, mire az anya is hajlandó volt kibújni csigaházából és szembe mert végre nézni a tényekkel. Amikor a gyermek hazavitte az érettségi tablójára készült képet, már nem lehetett elmismásolni a dolgokat. Arról a képről egy fiú arcképe nézett az édesanyára. Ekkor kérdőre vonta gyermekét, hogy mégis hogyan képzeli így az életét?! „Kicsim nem veszed észre, hogy ez nem Te vagy?” – kérdezte az anya. „De igen anya, ez Én vagyok, te nem veszed észre, hogy nem az vagyok, akinek látni akarsz.” – válaszolta a gyermek. „De mit jelent ez valójában? Te olyan gyönyörű lány vagy! Leszbikus vagy? Miért akarod, hogy férfinek lássanak? Ez nem normális!” – a kétségbeesés lavinája indult el az anyai szívből. „Anya, nem vagyok leszbikus, Én transznemű vagyok, minden porcikámmal azt érzem, hogy rossz testbe születtem, az Én lelkemnek egy férfi testbe kellett volna leszületnie, de valami hiba történhetett az úton, és rossz bőrbe bújt bele. Olyan ez számomra, mintha valamilyen testi fogyatékossággal születtem volna, vannak, akiknek nem fejlődik ki a karja, lába, vagy valamilyen belső szerve nem tud megfelelően működni. Én úgy fogom fel, hogy nekem a férfi ivarszerveim nem fejlődtek ki. Akkor lennék homoszexuális egyén, ha a férfiakhoz vonzódnék, hiszen Én is férfi vagyok. Anya, rengeteget olvastam erről a témáról, nekem sem volt könnyű beismerni, és feldolgozni, hogy MÁS vagyok, mint a korosztályomban lévő lányok, én sem értettem, hogy miért vonzódom irántuk. Én is azt hittem „leszbi” vagyok, de ez nem az Anya, ez sokkal több ennél.”

Az anya összetörve érezte életének minden darabkáját, az eltelt tizenkilenc év alatt végig abban a hitben élt hogy egy lánygyermekkel áldotta meg az ég, és most teljesen összezavarodva állt a tények előtt. Transzneműség??? Életében nem hallott róla, soha senkitől, semmilyen fórumon, pedig nem tartja magát egy tájékozatlan embernek. Belevetette magát az internet világába, és próbálta megérteni, hogy miről beszél szeretett gyermeke, kereste az okokat, hogy miért lehet ez, kereste a hibákat önmagában. Hol ronthatta el? Nem volt jó anya? A válás válthatta ki ezt a gyermekből, ami a gyerek  ötéves korában történt? Az apa hiánya váltotta ki ezt belőle? Ez a probléma biológiai eredetű lehet, vagy csak a gyerek bebeszélte magának, hogy ez van, talált magának egy magyarázatot, ami a transzneműség?

Hazugság lenne azt állítani, hogy az anya azonnal elfogadta ezeket a tényeket, küzdött… Küzdött önmagával, hogy hogyan lehetett ilyen szívtelen alak, hogy hagyta a gyermekét, hogy egyedül élje át ezeket borzalmakat, hogy miért olyan nehéz ezt most elfogadni, miért nem könnyíti meg legalább már most a gyermeknek az életét azzal, hogy elfogadja úgy, ahogy van? De mi van, ha ez tényleg csak kitalált vagy tanult viselkedésforma? Akkor asszisztáljon ahhoz, hogy egy életre „nyomorékká” váljon gyereke? Mi van, ha ez a folyamat valamilyen módon visszafordítható? Ha így van, akkor anyai kötelessége, hogy feltárja a lehetőségeket és segítsen gyermekének „visszatalálni önmagához”. Talán ezzel már elkésett? Talán, ha az első gyanús jelnél így gondolkodik, megelőzhető lett volna ez a folyamat?

Kár a múlton rágódni, azon már nem tud változtatni… A mostban kell élni, és most kell megtenni mindazt, ami a gyermeke boldogulásához vezet, hiszen sosem késő. Sosem késő ahhoz, hogy a hibánkat felfedezve, tanulva azokból jobbá tegyük a jövőnket. Anya és gyermek elindultak egy úton… Az anya annyit kért gyermekétől, hogy hagyja, hogy szakemberekkel keressék a válaszokat és legyen együttműködő. És ha egy hajszálnyi reménysugarat lát arra, hogy ez nem biológiai folyamat, hanem csak felvett és tanult viselkedésforma, dolgozzon azért, hogy visszafordítsák. Az anyában még mindig az a képzelt világ élt, hogy gyermeke gyönyörű nővé válik, de kompromisszumot kötött gyerekkel, hogy nem fogja ezzel ostromolni élete végéig.

Nehéz, nagyon nehéz egy anyának átélni ilyen dolgokat, de egy szerető anya azt tartja szem előtt, hogy a gyermeke boldog legyen. A gyermek mára maximálisan felvállalja másságát a világ előtt. Tanári pályát választva egyetemre jár, mellette dolgozik, hogy segítsen az édesanyjának az anyagi terhek viselésében, és azért, hogy egyszer meg tudja tenni azt a lépést, amitől hivatalosan is férfiként szerepelhet.

Az édesanya elfogadta a tényt, hogy gyermeke nem az, akinek évekig gondolta, hogy sosem fog hófehér mennyasszonyi ruhában az oltár elé járulni. Hálás azért, hogy a mai világban már elfogadóbb a társadalom, és nem mindenki gondolkodik úgy, ahogyan abban a bizonyos fodrászatban… Hálás azért, hogy léteznek olyan munkáltatók, pedagógusok, akik képesek haladni a korral, és nem ítélkeznek mások felett, helyette inkább segítik és támogatják a „más” embereket.

Talán sosem tudja száz százalékban elfogadni, talán a lelke egy része mindig sajogni fog, ha arra gondol, hogy valaha volt egy lánya… A szeretet viszont mindent képes felülírni és segít a nehéz időszakokat átvészelni.

Utóirat: Szeretlek Márk!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s