Minden a helyén

Sok idő eltelt azóta, hogy utoljára megnyitottam a blog szerkesztő felületét. Pedig olyan sokszor a fejemben volt, hogy írok egy új bejegyzést arról, hogy mi történt velem, hogy vagyok. Vagy arról, mi újság az új mellkasommal vagy milyen volt a felépülés. Hát most nekiültem. Lássuk.

Ma két hónapja volt a műtétem. Hazugság lenne azt mondani, hogy könnyű két hónap volt. Főleg az első heteket szenvedtem meg igazán. Korábbi bejegyzéseimben már írtam arról, hogy némi komplikáció miatt a műtét hosszabb volt a tervezettnél és a felépülésnél is voltak nehézségek, ám a lelki oldaláról még nem beszéltem.

Az egész történet ott kezdődik, hogy tíz évvel ezelőtt volt egy keresztszalag-szakadásom. Tíz évig versenyszerűen kosárlabdáztam, a sport volt az életem. 2008-ban az elődöntőben, a bajnokság utolsó előtti meccsén, egy rossz mozdulat miatt a mentőnek kellett levinnie a pályáról. Nem tudtam ott lenni a gimnáziumi ballagásomon, nem tudtam elmenni a szerenádokra, egyszerűen nem tudtam lábra állni. Nemhogy állni, ülni sem tudtam. Az érettségimet egy, a szüleim segítségével bevitt napozóágyban írtam meg fekve. Már amit meg tudtam írni persze, mert az érettségi második napján belázasodtam és visszakerültem a kórházba. Összeomlott a sportkarrierem és mindeközben életem addigi legnagyobb kihívásával, az érettségivel is meg kellett küzdenem.

Háromszor műtötték meg ezután a térdem, három évig jártam gyógytornára, de sajnos nem gyógyult meg. Három év. És még mindig csak 90 fokig tudom behajlítani, nem tudok leguggolni, és nem tudom teljesen kinyújtani. Életem legnehezebb és legnyomasztóbb időszaka volt ez.

Na de miért is fontos most ez? Azért, mert a mellkasműtétemnél minden korábban elfojtott és elnyomott fájdalmam a felszínre került. Ennél a műtétnél rettegtem, hogy nem fogok meggyógyulni, hogy újra évekig kell majd gyógytornáznom, hogy megint az lesz, mint tíz éve volt. Fájdalom, csalódottság, szenvedés. Legrosszabb pillanataimban – nem viccelek és ne nézzetek őrültnek -, halálfélelmem is volt. Hogy nem fogok felépülni és bele fogok halni a műtétbe. Minden fájdalmam, amit akkor ott 18 évesen nem adhattam ki magamból, most őrült erővel tört rám. Minden ki nem sírt könnycsepp, minden kétségbeesés, minden félelem százszoros erővel csapott le most. Pedig ez a műtét negyedakkora sem volt, mint a térdműtétem. De persze a lelkünknek mondogathatjuk, hogy legyen racionális…

Az első hetek nagyon nehezek voltak. Néha már a pánikroham szélére sodortam magam. Iszonyú nyápic voltam. És féltem mindentől. Mindentől. A kötözéstől, a fájdalomtól, a látványtól. Sokáig nem is mertem odanézni a kötözéseken. Közben azt kérdeztem magamtól, hogy normális vagyok-e. Hát erre várok évek óta, most meg nem merek odanézni, mi van velem?! Hát feldolgozatlan traumáim voltak, az volt velem. Amik most kijöttek. Anno tizennyolc évesen érettségiznem kellett, felvételiznem és tartanom magamban a lelket, hogy ne omoljak össze. Akkor nem volt se időm, sem erőm szomorkodni, összeomlani, meg nyápickodni pedig főleg nem. Most mindent bepótoltam.

De szerencsére ennek is vége lett.

A műtét után hat hétig kellett még leszorítót hordanom, hogy rendesen letapadjon a mellkasom. Ebben a hat hétben egyáltalán nem tudtam élvezni még az eredményt, és ez iszonyú nehéz volt. Talán, ha láthattam volna a mellkasom, könnyebben átvészelem ezt az időszakot. De egyszer minden rossz véget ér, ennek is vége lett. Azóta madarat lehet velem fogatni. Minden reggel nettó 5-10 percet állok a tükör előtt félmeztelenül és csak nézegetem magam. Boldog vagyok. Még van rajta egy-két seb, és látszik, hogy ez egy frissen műtött mellkas, de hát kit érdekel. Lapos és az enyém.

Végre fel tudok venni olyan pólókat is, amiket korábban nem tudtam. Mert mondjuk túl passzentos volt vagy túl bőnyakú, és kilátszódott alóla a leszorítóm, amit korábban éveken át hordtam. A hétvégén elővettem az összes pólómat és mindegyiket felpróbáltam. Régieket is, amiket megvettem anno, mert tetszettek, de a fent említett okok miatt soha nem vettem fel egyiket sem. Hihetetlen jó érzés. Ja, és persze azóta minden nap el akarok menni vásárolni, újabb pólókat venni. Teljesen rákattantam a vásárlásra

Annyira örülök az új mellkasomnak, hogy azt nem is tudom elmondani. Ezzel végre minden a helyére került. Úgy értem kívülről. Most már elmehetek a strandra. Apropó strand. Úgy várom az utolsó heg leválását, mint a messiást, mert ez azt jelenti, hogy mehetek fürdeni. Szerintem, ha ez megtörténik, minden nap egy medencében fogok ülni. De minimum az összes hétvégémet a strandon vagy az uszodában fogom tölteni a nyáron.

Végre edzhetek is. A műtét után másfél hónapig nem mehettem, ez szörnyű volt. Tudjátok, mivel ünnepeltem meg magam, amikor először lementem a felépülés után a terembe? Bementem a férfiöltözőbe. Még sosem jártam ott. Még sosem mertem bemenni, csak a kulcsig jutottam. Most viszont vettem egy nagy levegőt, kihúztam magam, előretoltam a szép mellkasomat és benyitottam. Oda, ahova tartozónak érzem magam. Persze senki se nézett meg, senki se szólt be. Senki nem akadékoskodott, hogy én mit keresek itt, mint a női öltözőben anno. Ott voltam, mert oda tartozom. Ennyi az egész.

IMG_0155 copy

Minden a helyén” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Elmondhatatlan öröm olvasni a soraidat, és egy picit részese lenni a boldogságodnak. Nemrég találtam rá a bologodra, de seperc alatt el is olvastam az eddigi bejegyzéseidet. Köszönöm, hogy megosztod velünk! U.i.: hihetetlen helyes pasi vagy, ha az utcán látnálak 100%, hogy alaposan megnézegetnélek. 🙂

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s