Ezzel megvolnánk – #noélaposésboldog

Rengeteg privátüzenetet kaptam az elmúlt pár napban barátoktól, közeli és távoli ismerősöktől, rég nem látott emberektől. Egytől-egyig mind nagyon jól esett. Sok gratuláló, jobbulást kívánó és ‘hogy te milyen bátor vagy’ sor mindig meg tudja dobogtatni az ember szívét. Az enyémet legalábbis nagyon sokszor. Köszönöm nektek mind, akik írtatok, és azoknak is, akik csak gondoltatok rám és drukkoltatok a műtét miatt.

Jelentem, most már sokkal jobban vagyok és túl vagyok a nehezén. Szombaton sajnos nem szedték ki belőlem a csöveket, így az elmúlt két napot még zacskós emberként töltöttem. Szörnyű volt. Ezen nincs is mit ragozni. Két cső állt ki belőlem öt napig, amiben folydogált a vérem és aminek a tubusát mindenhova vinnem kellett magammal egy zacskóban.

Hétfőre kaptam új kötözési időpontot, délután egy órára. Már előre rettegtem. Rettegtem attól, hogy megint nem fogják kivenni a csöveket és megint napokat kell majd ebben a rémálomban töltenem. Aztán meg persze attól is féltem, hogy mi van, ha kiveszik. Mert az aztán baromira fog fájni. Meg átkötözik. Megnyomkodják. Lerántják az előző tapaszt. Hát tudjátok. Már a tudattól is kivert a víz.

Hétfőn, ahogy közeledett a délután egy óra én egyre idegesebb lettem. Nem tudtam, hogy ilyen beszari vagyok, magam is meglepődtem, de hát nincs mit szépíteni, féltem odamenni. Aztán persze, amikor már ott voltam, egyből elkapott a nővérek kedves és jó hangulata, úgyhogy kicsit sikerült megnyugodnom, mire sorra kerütlem. És természetesen aggódnom is felesleges volt, mert legnagyobb örömömre, végre kihúzták belőlem a csöveket.

Én nem is mertem odanézni. Csak ültem ökölbe szorított kézzel és imádkoztam, hogy kevésbé fájjon. Hát nem sokat segített, mert piszkosul fájt. De férfiasan próbáltam nyekkenés nélkül tűrni a kötözést.

Közben azon gondolkoztam, hogy megnézzem-e a mellkasom. Komolyan. Visszagondolva innen elég meglepő, hogy ezen gondolkodnom kellett. Nem voltam még teljesen biztos benne, hogy akarom látni. Hogy fel vagyok-e már rá készülve. Aztán persze ez a dilemma csak pár másodpercig tartott, mert nem bírtam ki, hogy ne nézzek rá.

Hogy milyen volt? Lapos. Kicsit kék és zöld. Kicsit véres. És kicsit sebes. Gyűrött. Férfias.

De inkább megmutatom:

IMG_2646.jpg

Az orvos teljesen odavolt, hogy mennyire gyönyörű lett. Én hirtelen nem tudtam, hogy mit gondoljak. Kicsit ijesztő volt. Tudjátok, ez ilyenkor mindig ijesztő, amikor még frissen műtött a seb, körülötte a hegek, a foltok. Aztán meg arra gondoltam, hogy basszameg! Férfi mellkasom van. Hát ezt akartam. Erre vágytam már évek óta. És ezen a ponton majdnem el is sírtam magam. Szép férfiasan.

Utána már nem fájt semmi. Jó, fájt, de legbelül annyira boldog voltam, hogy el is felejtettem a fájdalommal foglalkozni. Csak ültem mint egy kuka, vigyorogtam. Boldog voltam.

És még most is. Mérhetetlenül boldog vagyok. Kicsit még gyűrött, kicsit még csúnya, de az enyém. Ez a férfi mellkas bizony az enyém.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s