Vagyunk! Megvagyunk? Itt vagyunk. – Noé

Mi volt az első érzésed, amikor felmerült az ötlet, hogy engedj be egy fotóst – és legfőképpen egy kamerát – a hétköznapjaidba? Miért döntöttél úgy, hogy bevállalod?

Már az első pillanattól kezdve nagyon tetszett az ötlet. A blogoláson túl fontosnak tartottam, hogy az emberek ne csak szövegeken keresztül, hanem képekben is megismerjék azt, hogy milyen egy transznemű ember élete. Ez a kampány pontosan ettől a nyitottságtól és őszinteségtől tud igazán erős, informatív és életszagú lenni.

Szerettem volna, ha az emberek látják, hogy én ugyanolyan hétköznapi ember vagyok, mint bárki más, függetlenül attól, hogy transznak születtem. Azt gondoltam, hogy ha ezt jól meg tudjuk mutatni, akkor könnyebben tudnak majd azonosulni velünk, és ezzel könnyebben le tudjuk bontani az esetleges előítéleteket, szakadékokat, határokat a transz és a nem transz emberek között.

Volt olyan menet közben, amikor elbizonytalanodtál? Mert ki kellett lépned a komfort zónádból, mert nem voltál biztos az egészben, bármiért?

Az első fotózási napon Nóri hétfő reggel 5:58-kor csöngetett fel hozzánk. Nem mondom, akkor egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy biztosan akarom-e én ezt. Szó szerint az elején még sötétben tapogatóztunk, de jó pár együtt töltött, vidám hangulatú fotózási nap után azt mondhatom, hogy megérte, mert a végeredmény iszonyú klassz lett.

És igen, menet közben néha nagy levegőt kellett venni. Például transz férfiként női testtel reggel hatkor mellkasszorítóban pózolni egy kamerának nem kis lelki feladat volt. De beengedi egy fotóst életünk legintimebb pillanataiba önmagában egy hatalmas komfort zónából való kilépés. De hát azt mondják, mindig ezek a legjobb pillanatok az életben, nem igaz?

Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, hogy sikerült megragadni valami fontosat, megmutatni azt, amiért belevágtál?

Szerintem az egész kiállítási anyag nagyon erős lett. Egyszerre tudja bemutatni a múló nőiességem, a férfiasságom, a transzneműségem. A gyengédségeket, a nehézségeket, a hétköznapok békés “unalmát”. És közben mégis minden képről ordít egy iszonyú erős disszonancia is a természetesség mellett. Valahol nekem pontosan ezt jelenti a transzneműség.

Önmagadra nézve mi volt a legérdekesebb tanulság? Mit viszel magaddal?

Visszanézve az elkészült képeket a legerősebb érzés az volt, hogy az én életem ugyanolyan, mint bárki másé. Nem számít, hogy transznemű vagyok. Ugyanúgy megetetem a cicáimat reggel, felöltözöm, megcsinálom a hajam, megborotválkozom, elmegyek dolgozni, sétálok a barátnőmmel kézen fogva, és elmegyek edzeni. Igen, a testem női, miközben én férfiként gondolok magamra, de ez nem különccé, hanem különlegessé tesz. A szó legpozitívabb értelmében.

Mit remélsz, mások mit visznek magukkal, miután megnézték a kiállítást?

Remélem, meglátják, hogy transzneműként is mennyire lehet szeretni és élvezni az életet. Nem az a lényeg, hogy milyen csomagot cipelsz, hanem hogy mit kezdesz vele. Ha én ebből a nehéz csomagból egy boldog életet tudtam kihozni, akkor erre mindenki másnak is megvan az esélye.

Vagyunk! Megvagyunk? Itt vagyunk. – Noé” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Az utolsó választ borzasztó mód jól esett olvasni, mint transz. Néha az ember kifogy az optimizmusból és meg kell állnia pihenni egyet – ilyenkor hatalmas segítség tud lenni egy ehhez hasonló, pár mondatos pozitivitás. Köszönöm.

    Kedvelik 1 személy

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s