Az utolsó levél Noéminek

Ezt a napot szeretném felvenni életem egyik legboldogabb napjai közé. Ugyanis ma átvettem A Levelem. A levelem, amiben a Kormányhivatal tájékoztat a nem- és névváltoztatási kérelmem állapotáról és hogy továbbították az ügyemet a születési helyem szerinti anyakönyvvezetőhöz. Nézzétek:

level_KH másolat.jpg

Ma van 333 napja, hogy elküldtem a hivatalnak a kérelmem. 333. Milyen szép szám.

Két dolgot érzek most. Az első, hogy szeretnék örömömben ugrálni, és belekiáltani a világba, hogy sikerült. Hogy végre mindjárt hivatalosan is férfiként élhetek. Őrület, micsoda boldogság ez. Leírni sem tudom.

A másik viszont, hogy a helyzet sajnos nem ennyire fekete-fehér és felhőtlen. Sajnos a boldogságomnak még mindig van, ami határt szab. Ez dühössé és kiszolgáltatottá tesz. Ugyanúgy, ahogy tett az elmúlt 333 napban. Miről is van szó?

A nem- és névváltoztatási kérelmek elbírálásnak most a következő a menete:

1, az EMMI meghozza a döntést, amit továbbít a Fővárosi Kormányhivatal Anyakönyvi osztályának.

2, A Kormányhivatal egyidőben értesít engem a döntésről, valamint értesíti a születési helyem szerinti anyakönyvezetőt, aki

3, bevonja a korábbi anyakönyvemet, rögzíti a rendszerben az új személyazonosságomat, és kiállít egy új anyakönyvet. Ha ezt átvettem, indulhat az okmányok kicserélése.

Én most a második lépésnél tartok. Ám a héten több sorstárstól is hallottam, hogy hiába küldték át a születési helye szerint illetékes anyakönyvezetőnek az ügyöket, ott úgy döntöttek, hogy mégsem állítják ki nekik az új anyakönyvet, mert az EMMI-s vélemény nem felel meg a követelményeknek és több hiányosság is van.

Ugye el tudjátok képzelni, hogy mit éreztem, amikor ezt meghallottam? Azon gondolkoztam közben, hogy nem is tudom, hogy hogyan lehet még ennyi kitartás a szívemben és a lelkemben? Hogy nem omlottam össze még ettől az óriási szartengertől, ami ekörül az engedély körül van tizenegy hónapja? Azt hiszem, valami olyasmi történik, hogy egyszerűen az agyam tudja, hogy most nem lehet megállni, most nem lehet szomorkodni, most csinálni kell. Csinálni és nem összeomlani. Ha megvan a papír, akkor ráér az ember kiborulni, és végigvenni, hogy igazából mennyire, de mennyire ki volt szolgáltatva majdnem egy éven keresztül ennek a végtelenül önkényes rendszernek. De most még nem.

Úgyhogy egyelőre próbálok kizárólag a pozitív dolgokra koncentrálni, ahogy mindig is tettem. Ma átvettem a levelem. Ezzel egyidőben értesítették az anyakönyvezetőmet is. Hétfőn felhívom őket, hogy beérkezett-e már a papírom hozzájuk, és mikor mehetek az új anyakönyvemért. Remélem, sőt, szavakban kifejezhetetlenül remélem, hogy itt már nem lesz semmi gond. És nem fogják nekem is azt mondani, amit másoknak mondtak. Most ezért kell drukkolni, most ezért kell szorítani. És nem csak értem, másokért is.

Ez az utolsó lépcső. A legeslegutolsó. Fel sem tudom fogni. Már csak egy aláírás és csak pár nap választ el attól, hogy hivatalosan is férfiként élhessek. Remélem.

És még egy jó hír! Képzeljétek, ma felhívtam a plasztikai sebészt, akinél szeretném megcsináltatni a mellkasműtétemet. Február 14-én megyek hozzá konzultációra. Na, ettől például madarat lehetne velem fogatni. Emiatt sírni tudnék a boldogságtól. És ezek az igazán lényeges dolgok.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s