Kulcskérdés 2: tényleg csak egy kérdés

Pár héttel ezelőtti bejegyzésemben, a Kulcskérdésben hosszan írtam nektek arról, hogy milyen transzneműként edzőterembe járni. Hogy milyen őrületes szorongásokat tud okozni, hogy amikor belépek a terembe, a férfi vagy női öltöző kulcsát kapom-e meg a recepcióstól. Korábban azt írtam, hogy ezzel sikerült valamiféle nyugvópontra jutnom magamban, ám éreztem, hogy ennek a történetnek még koránt sincs vége. Aztán másfél hete elmentem edzeni, és valami egészen különleges dolog történt. Azóta is két centiméterrel a föld fölött járok, persze nem csak emiatt. Elmesélem.

Kezdjük azzal ezt a bejegyzést, hogy az utóbbi időben nagyon nehezen, vagyis igazából karácsony óta egyáltalán nem tudtam rávenni magam, hogy új blogbejegyzést írjak. A valódi ok az volt, hogy nem voltam rendben a lelki békémmel. Ha nem vagyok túl jól, akkor nagyon nehéz leülni, és sok-sok emberrel megosztani bármit is az életemből. Úgyhogy inkább csak halogattam a dolgot, és arra fogtam, hogy á, most úgy sem történik semmi izgalmas, amit leírhatnék.

A múlt előtti hét végére már sikerült némileg összekaparnom magam, és a kedvem is sokat javult. Amikor nem voltam jól, néhány jól megszokott napi rutintevékenységet instant kitettem az életemből. Szerintem ismeritek az érzést, amikor a hétköznapi problémákkal vagy feladatokkal is nehezen küzd meg az ember, ezért próbál mindenfajta nem biztonságos, vagy kicsit is veszélyes helyzetet elkerülni. Ilyen volt nekem az edzés. Annak ellenére, hogy mennyire bele voltam bolondulva a testépítésbe, az elmúlt majdnem egy hónapban az edzőterem felé sem szagoltam.

Viszont másfél hete újra úgy döntöttem, hogy na jó, én szeretnék elmenni edzeni, lesz ami lesz. Meg is beszéltem magammal, hogy másnap reggel az edzőteremben kezdek, veszek egy új bérletet, és visszahozom az életembe a kedvenc hobbimat. Az egyik legjobb barátnőm, Goti éppen e nagy elhatározás pillanatában hívott fel, hogy megkérdezze, véletlenül nem megyek-e másnap reggel edzeni (mintha megérezte volna, hogy elkél némi támogatás), mert akkor jönne ő is. Úgyis annyit meséltem már neki arról a csoda teremről. Mondtam, hogy de, véletlenül pont megyek, és hogy nagyon örülnék, ha csatlakozna.

Reggel fél 10-kor már az edzőteremben voltunk. Aznap reggel őrült nagy havazás volt, minden tiszta latyak, bevallom, egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy inkább visszabújok a meleg paplan alá a barátnőm mellé, de aztán hős voltam, erőt vettem magamon, felöltöztem és elindultam. És milyen jól tettem.

Szóval beléptünk a terembe. Az első utam ilyenkor a recepcióhoz vezet. Odamentünk, és megmondtam a recepciós lánynak a nevem. Ilyenkor kikeresi a rendszerből, megnézi, hogy érvényes-e még a bérletem, és rögzíti az aznapi alkalmat plusz az öltözőkulcs számát, amit ad.

– Horváth Noé. – mondtam.

– Milyen Noé? – kérdezett vissza.

– Horváth.

Elkezdte bepötyögni, meg is talált rögtön. Sietve hozzátettem, hogy tudom, lejárt a bérletem, szeretnék is venni most egy újat. Beírta a gépbe, mondta az összeget, készpénz vagy kártya?, blokk, visszajáró, megvolt minden.

És itt vettem egy nagy levegőt, mert tudtam, hogy most következik a kritikus pont. Ami úgy nagyjából minden edzésem hangulatát meghatározza. Még akkor is, ha sokszor azt is akarom hinni, hogy nem. Jön az a rész, amikor lenyomja az entert, és feljön egy új ablak a gépen, ahol rengeteg apró kockában számok láthatóak. Ezek jelölik a még szabad öltözőszekrények számát. Ezzel párhuzamosan a recepciós elővesz egy kulcsot, megnézi a számát, rögzíti a rendszerben, átnyújtja nekem és jó edzést kíván.

A pulton viszont két dobozka található. Egy kék és egy piros. A kékben vannak a férfiöltöző kulcsai, a pirosban pedig a női kulcsok. Ahogy már mondtam, korábban változó módon kaptam az egyik vagy a másik dobozkából kulcsot. Volt, amikor ugyanaz a recepciós egyik nap nőit, másik nap férfit adott. A dologban nem is ez volt a különleges. Hanem hogy kifigyeltem, hogy a gépen megjelenő ablak, ami a kulcsok számát jelöli, nálam piros hátterű. A férfiaknál pedig kék. Rájöttem, hogy sokszor ez okozta a bizonytalanságot a recepciósoknál. Ugyanis nőként vagyok rögzítve még mindig a rendszerben, viszont Noéként. És ha valaki rám néz, automatikusan férfi kulcsot ad. Talán emlékeztek, a Kulcskérdésben már elmeséltem, hogy egyszer a recepciós férfi kulcsot adott, majd amikor rögzíteni akarta a rendszerben, rájött, hogy egy nőit kellett volna úgyhogy visszahívott, bocsánatot kért, és kicserélte egy nőire.

Na, de most nem is ez a lényeg. Szóval elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, hogy átnyújtsa nekem a kulcsot és jó edzést kívánjon.

Láttam, ahogy elindult a recepciós keze a dobozkák felé. Majd hirtelen megtorpant. Nézte a két dobozt, sóhajtott egy nagyot, rám nézett majd vissza a dobozra. Újra a számítógépre, vissza rám és a két dobozra. Ezután vett egy mély levegőt, és határozottan ugyanakkor végtelenül lazán és kedvesen azt mondta:

“Figyelj már! Ezzel mindig bajban vagyok. Most neked milyen kulcsot adjak?”

Egy pár másodpercig csak álltam mozdulatlanul, és próbáltam elhinni, amit kérdez. Hogy most komolyan ez történik-e. Hogy most tényleg eljött A pillanat. Goti is ott állt mellettem, várt, hogy végre megszólaljak. A pult mellett rajtunk kívül még ott volt egy másik törzsvendég is – akivel amúgy minden reggel együtt edzünk -, láthatóan ő is izgatottan várta a válaszomat.

Végül mint aki éppen a világ terhétől szabadult meg, egy óriási sóhaj felszakadása után azt mondtam:

“Ajh, istenem, de jó, hogy ezt kérdezed, annyira örülök. Beszéljük ezt meg!”

Mondtam, hogy férfiöltöző kulcsot szeretnék, és hogy a rendszerben rosszul van benne, ezért néha nőit kapok, néha meg férfit. És hogy nem tudnánk-e ezzel valamit kezdeni, mert elég kellemetlen.

Mondta, hogy de persze, és tök jó, hogy ezt végre tisztáztuk, merthogy sokat szorongott ő is ezen, és nem akart megbántani, de nem tudta sosem biztosan. De örül, hogy ezt végre megbeszéltük – hát még én.

Átírta a rendszerben. Az öltözőkulcsos képernyőn volt oldalt két pici emberke. Az egyik női volt, a másik férfi. Átállította a profilomat férfire. És megjelent egy ablak sok kis számmal, amik az öltözőkulcsok számát jelölték. Kéken. Majd kivett egy kulcsot a dobozkából, átnyújtotta nekem, rögzítette a táblázatba és jó edzést kívánt.

Elindultam az öltöző felé, felsóhajtottam, és azt éreztem, hogy istenem. Még egy lépcsőt léptem előre. És mekkorát! És közben az egész testemet, lelkemet elárasztotta a boldogság.

Amikor Gotival odaértünk az öltözőkhöz, én a kezébe nyomtam a táskámat, és kértem, hogyha ő úgyis bemegy, vigye már be az enyémet is. Erre persze felröhögött, hogy hihetetlen vagyok. Szóval a vicc az egészben, hogy amúgy még mindig nem használok öltözőt. Az még egy másik lépcső, hogy be is merjek oda menni. Egyelőre örülök annak, hogy a kulcs megvan. A megfelelő helyre. Ez is elég nagy meló volt.

És még egy dolog. Tudjátok, mi volt a legszebb ebben a történetben? Amikor a lány azt mondta: “ezzel mindig bajban vagyok”. Valószínűleg neki is sok kellemetlen és kínos percet okozott, hogy milyen kulcsot adjon. Lehet, hogy ő is azóta feszül ezen, mióta elkezdtem odajárni. Talán minden egyes alkalommal félhetett, hogy most azzal bánt meg inkább, ha női kulcsot ad, vagy azzal, ha férfit. Pedig semmi mást nem kellett volna tennie, mint amit tett: kérdezni.

És persze tudom, ez nem ilyen egyszerű. Egy vadidegentől megkérdezni a konditeremben, hogy te most fiú vagy-e vagy lány. De milyen szépen feloldotta. ‘Milyen kulcsot adjak neked?’. Arra volt kíváncsi, hogy én mit szeretnék. Hogy nekem mi a jó. Kedves és emberi volt. És nem mentünk bele, hogy én most férfi vagyok, nő, transz vagy mi a szösz. Mert az volt a lényeg, hogy mit szeretnék és, hogy mi nekem a jó.

És nem csak nekem, hiszen ezzel magát is felszabadította. Nekem mellesleg eddig fogalmam sem volt róla, hogy ő is szorong. És valószínűleg ő sem tudta, hogy nekem emiatt hány kellemetlen percem, napom, éjszakám volt már. Most gondoljatok bele! Vajon mit gondolna, ha tudná, hogy most itt ülök a gépem előtt, és egy több, mint 1000 követővel rendelkező blogon arról írok, hogy ő feltett egy kérdést? Valószínűleg eléggé meglepődne. És szerintem még azt sem tudja rólam, hogy transznemű vagyok. De ez igazából mindegy.

Kérdezni kell. Csak egy picit kell összeszedni a bátorságunkat, és ezzel másokat is rengeteg kellemetlen helyzettől tudunk megkímélni.

A Mentés Másként oldalon nemrég posztolt portrévideó végén azt kérdezték tőlem, hogy mit üzennék az embereknek. Azt mondtam, hogy a cisz embereknek annyit, legyenek nyitottak ránk, és merjenek kérdezni. De közben ez nemcsak rájuk érvényes. Mindenkinek ezt üzenem, függetlenül attól, hogy cisz vagy transz. Simán lehet, hogy nem tudod, de éppen egy transz emberrel beszélgetsz. Ez igazából teljesen mindegy is. Ebben a párbeszédben sem az volt a lényeg, hogy férfi, nő, transz vagy cisz vagyok, hanem, hogy mi esne nekem jól. Mit szeretnék.

Szóval arra bátorítok mindenkit, hogy merjetek kérdezni, és merjétek elmondani, ha féltek és kellemetlenül érzitek magatokat egy helyzetben. Simán lehet, hogy a másik ember még százszor kellemetlenebbül érzi magát. Egyetlen kérdés. Ennyi kellett.

Lassan két hete kék vagyok a rendszerben. Hát nem gondoltam volna, hogy egyszer egy rendszerben kéknek lenni ekkora boldogságot fog okozni.

Kérdezzetek bátran és őszintén, mert a megkönnyebbülés az egyik legklasszabb érzés az életben. Nekem elhihetitek. Repkedni tudnék most a boldogságtól.

Kulcskérdés 2: tényleg csak egy kérdés” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Visszajelzés: Minden a helyén

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s