Noénak szeretettel

Nem vagyok egy Karácsony kedvelő ember, összeségében több negatívum társul nekem ehhez az ünnephez, mint pozitívum, úgyhogy általában csak szeretnék túlesni rajta, szeretném elfelejteni, hogy mennyit idegeskedtem, ettem és hogy mennyi pénzt költöttem el ajándékokra. De idén, itt ülve a kanapén, elemezve az elmúlt három napot, azt kell, hogy mondjam, nagyon különleges és jó Karácsonyban volt részem.

Több oka is volt ennek. Az első például az, hogy ez volt az első Karácsony, amit a barátnőmmel együtt töltöttem. Korábban mindketten hazamentünk a szüleinkhez Szenteste és csak Karácsony első vagy második napján találkoztunk újra. Most megbeszéltük, hogy szeretnénk, hogyha ez idéntől már másképp lenne. Lassan három éve vagyunk együtt, és két csodaszép cicának is a gazdái vagyunk, mi már így négyen alkotunk egy családot. És a családok bizony nem töltik külön a Karácsonyt. Még családi fotót is készítettünk, bár ahogy láthatjátok, ezt nem tartotta mindenki túl jó ötletnek:

IMG_1770.JPG

Ami még fokozta ennek a Karácsonynak a különlegességét, hogy pár hónappal ezelőtt a szüleim vettek egy családi házat, ahova pár hete be is költöztek. Csodaszép ház, pont olyan, amilyet elképzeltem hozzájuk. Amióta az eszemet tudom, arról álmodoznak, hogy egyszer kertesházba költöznek, úgyhogy ez most hihetetlen nagy dolog a számukra. Korábban Újpesten laktak, én oda születtem és ott is nőttem fel. Huszonöt éves koromban költöztem el, és hát mit ne mondjak, husznöt év alatt sok rossz emléket fel tud halmozni az ember a szülői házban.

A családommal a viszonyom teljesen átalakult az utóbbi években, ám akárhányszor hazamentem Újpestre, a sok rossz élmény újra és újra rámtört abban a lakásban. Úgyhogy pont itt volt az ideje, hogy elköltözzenek. Nem tudom elmondani, hogy milyen jó érzés volt egy teljesen más, sokkal tágasabb, szebb, otthonosabb házban karácsonyozni velük. Örültem, mert láttam, hogy irtó boldogok, és örültem, mert azt éreztem, hogy a mi kapcsolatunkban ebben az évben tejesen új fejezetek nyíltak, amihez szükség volt egy új, boldogabb otthonra is. A szüleim már nem azok az emberek, akik gyerekkoromban leordították a hajam, mert kicsempésztem a spórolt pénzem a lakásból, hogy kürtöskalácsot vegyek az iskolában, és én sem Noncsika vagyok már, aki füllent nekik, hogy az új pasijával lóghasson suli után – bizony ilyen is volt.

Rengeteget változtunk az utóbbi évben, és valahogy… Nem tudom ezt pontosan megfogalmazni, de azt éreztem, hogy muszáj, hogy a környezetünk is változzon. Egyszerűen teljesen idegen lett volna, ha az újpesti házban történik meg az, ami megtörtént idén a karácsonyi ebédnél.

Az egész úgy indult, hogy abban maradtam anyukámmal, hogy kettőre megyünk át hozzájuk, megesszük a hagyományos karácsonyi menünket, majd ajándékozunk, aztán mi a barátnőmmel tovább is indulunk az ő szüleihez.

Sokat izgultam, agyaltam előtte, hogy vajon milyen lesz az első “ilyen” Karácsonyom a családommal. Az első Karácsony, amit a barátnőmmel töltök. Karácsony a szüleim új, gyönyörű családi házában. A Karácsony, ahol a család történetében először fordul elő, hogy a gyerek már nem egyedül érkezik. A Karácsony, amikor végre már a nagymamám is tudja, hogy van barátnőm és nem kell tovább titkolózni előtte. És nem utolsó sorban a Karácsony, amikor mindenki tudja rólam a családban, hogy transznemű vagyok.

A szüleim egyszer, a nővérem pedig kétszer is eljött meghallgatni a Mentés Másként előadást nyáron. Ennek ellenére nagyon nehéz átállniuk arra, hogy Noénak hívjanak. Gyakorlatilag még sosem hívtak így. Ezt én néha-néha megjegyeztem nekik, de nem akarok erőszakos lenni, mert tudom, hogy ez írtó nehéz. Sok ismerősnél, barátnál sem ment ez elsőre, hát még nekik milyen bonyolult lehet, akik aztán tényleg huszonnyolc éve Noéminek és Noncsinak hívnak.

Az utóbbi időben viszont már elkezdett ez eléggé zavarni, de próbáltam mindig türelemre inteni magam. Azt teljesen el tudom fogadni, hogyha nem tudnak még rám férfiként tekinteni, és pl. még mindig két lányként hivatkoznak rám a nővéremmel, ahogy tették ezt egész életükben. Na, de abból a Noémiből olyan egyszerűen lehet Noét csinálni, csak két betű, nem több. 🙂

Szóval visszatérve a Karácsonyra. Asztalhoz ültünk, nekikezdtünk a finom halászlénak, egy-két jó bor is előkerült, jó történetekkel, a szüleim csillogó szemű végtelen elbeszéléseivel a költözésről. Szóval minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Én éppen jóízűen kanalaztam a halászlevet, hallgattam a történeteket, amikor egyszer csak megállt a kanál a levegőben a kezemmel együtt. Apukám szólt oda hozzám az asztal másik végéből:

– Noé, tölthetek még almalevet?

Noé. Csengett a fülemben. Meg a síri csend, ami lett az asztalnál. Olyan idegennek hangzott ez a szó, hogy ‘Noé’ apukám szájából, mintha nem is az én nevem lenne. Mintha életemben nem is hallottam volna ezt a szót.

De mégis, ahogy kimondta próbálta annyira természetesen és szeretetteljesen kiejteni a nevem, mintha világ életében ezt gyakorolta volna, hogy amikor eljön a nagy pillanat, hogy elfogy az almalé a poharamból, akkor végre kimondhassa.

Én másodpercekig csak ültem mozdulatlanul. Aztán rájöttem, hogy úristen, nekem erre most reagálnom kell valamit. Ránéztem, rámosolyogtam. Talán még el is pirultam, mert a füleim nagyon elkezdtek égni, arra emlkészem. Még mindig nem jött ki szó a számon, csak csengett a fülemben ez az ismerős, de mégis oly ismeretlen szó, Noé. Ültem ott, mint egy kuka. Vagy mint egy vigyorgó vadalma. Aztán elnevettem magam, mert már kezdett tényleg kínossá válni a helyzet, és azt mondtam:

–  Bocsánat, annyira meghatódtam, hogy el is felejtettem válaszolni, ugye? Igen, kérek szépen. Köszönöm.

Gondolom apukám azt hitte, hogy a köszönöm az almalének szól, pedig mennyire nem! A köszönöm neki szólt. Annak a sokszor kicsit béna és esetlen szeretetkifejező eszközének, amivel ki tudta ejteni azt a szót a száján, hogy Noé. A karácsonyi ebédkor. Mindenki előtt. A világ legtermészetesebb módján.

Idén karácsonyra nagyon sok ajándékot kaptam, ami az edzéseimhez kell, mert hát ugye teljesen bele vagyok ebbe bolondulva. Kaptam shakert, vitaminokat, protein palacsintát, irtó menő mérleget, és négy különböző embertől 3,5 kg fehérjeport. Iszonyúan örültem mindegyiknek, de egyetlen ajándékom sem közelítette meg azt az örömöt, mint amit akkor éreztem, amikor apukám Noénak hívott. És nem egyszer tette meg. Utána mindig. Párszor elrontotta, de akkor NoncsiNoé voltam, az is tetszett! Noéék. Noé mondta. Noénál. Noé drágám. Órákig tudtam volna hallgatni.

Ja, és még valami.

A családom imád a karácsonyi ajándékokra ilyen kis kártyácskákat rakni. Ahova ráírják, hogy kitől van ez az ajándék és kinek szól. Az első, amit kibontottam a nővéremtől volt:

IMG_1821.jpg

Majd aztán a szüleimtől kapott ajándék került a kezembe. Ezt már könnyes szemmel olvastam el. Ez állt az aprócska kártyán:

IMG_1820.jpg

Nekem ez volt a leggyönyörűbb karácsonyi ajándék. Azt hiszem talán egész életemben.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s