A 275. napon

Ma újabb hófordulóhoz érkeztem. Ma van pontosan kilenc hónapja, hogy beadtam a hivatalos név- és nemváltoztatási kérelmem a Kormányhivatalnak. Azóta sem érkezett érdemi válasz. 275 napja várok.

Korábban már írtam erről a 203. napon, a 99. napon és a 78. napon. Az utóbbi blogbejegyzés végét úgy zártam: “Úgyhogy most csak számolom a napokat. 78 nap, mindjárt 79, aztán már 80, az már kerek is. És szép szám. A 264-et is szeretem. Remélem, azért azt már nem kell megvárnom.”

Emlékszem, amikor leírtam ezt, azt gondoltam, hogy az nem történhet meg velem, hogy ennyit kell várnom. Megtörtént.

Júniusban kaptam egy levelet, hogy minden beadott szakvéleményem megfelel az előírtaknak, de mégsem kapom meg az engedélyem az új szabályozás bevezetéséig. 2016. november 14-én felfüggesztették a nem jogi elismerését Magyarországon, mondván, hogy nincs rá jogszabály, de ne aggódjunk, készítenek egyet. Azóta is készítik. Igazából még azt sem tudjuk, hogy egyáltalán elkezdték-e már.

Tényleg azt hiszem, hogy már mindent megéltem az elmúlt kilenc hónapban ezzel kapcsolatban, úgyhogy sok új dologgal nem szolgálhatok. Megéltem rengeteg szomorúságot és annál is sokkal több dühöt. Küzdöttem a kiszolgáltatottság érzésével és a reménytelenséggel. Aztán meg a reménnyel. Próbáltam átfordítani egy örömteli várakozásba, megmagyarázni valamivel, hogy ennek miért kell így lennie. Azt hiszem, mostanra eljutottam oda, hogy nem gondolok és nem érzek ezzel kapcsolatban már semmit. Próbálom úgy élni az életem, hogy a lehető legkevesebbet gondoljak erre. Mert nem tudok mit csinálni, csak várni. És ezen lehet szomorkodni, meg lehet dühöngeni, de nem érdemes.

Azzal, hogy 275 napja várok, és hogy emiatt például nem tudom megcsináltatni a műtéteket, (mert ehhez szükséges az engedély), azzal abszurd módon szól bele az állam az életembe. Ez egy olyan szint, amin én nem tudok változtatni. Nem tudom sürgetni a jogszabályalkotást, és Balogh Zoltánnal se tudok lepacsizni, hogy ugyan kapja már össze magát az EMMI. Viszont van itt valami nagyon fontos, amire csak nekem van befolyásom: mennyire hagyom, hogy ez tönkretegye a mindennapjaimat. Hogy mennyire engedem be ezt a tudatomba nap mint nap. A kérdés egyszerű: érdemes folyton ezen szomorkodni és dühöngeni? Szerintem nem.

Amikor néha mégis elszomorodom, gyorsan eljátszom a gondolattal, hogy milyen lesz majd, amikor megkapom a postai értesítést, hogy hivatalos levelem érkezett a Kormányhivataltól. Milyen lesz elmenni a postára, benyomni a gombot, sorszámot húzni, kiállni a sort, megkapni és kinyitni a levelet, ami megváltoztatja az egész életem. Milyen lesz elolvasni, hogy: Tisztelt Horváth Noémi! Ám, legyen. Ezentúl megengedjük, hogy férfiként éljen. Életéhez sok boldogságot kívánunk.

Felfoghatatlan. De az biztos, hogy egyszer meg fog történni. Meg kell, hogy történjen.

A 275. napon” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Én veled vagyok Noé és nagyon szurolok. Szerintem sokan veled együtt reménykednek, gondolj erre a nehéz időszakokban.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s