Kulcskérdés

Amikor idén márciusban elindult a hormonterápiám, elhatároztam, hogy elkezdek edzőterembe járni, hogy a hormon okozta testi változásokat még megspékeljem egy kis gyúrással is. Azóta eltelt lassan kilenc hónap és rengeteg lelki vívódást, örömöt, bánatot okozott nekem az  edzés. Főleg az a része, hogy milyen transzneműként eljárni egy edzőterembe. Mert egyáltalán nem olyan egyszerű, mint hinnétek.

Elöljáróban annyit elárulok, hogy ez egy olyan blogbejegyzés lesz, amit hónapok óta tervezek megírni. Azt hiszem, most sikerült valamiféle nyugvópontra jutnom ebben a történetben, ami azt is jelenti, hogy képes vagyok leírni nektek, mi is történt velem az elmúlt hónapokban. Nem is húzom tovább az időt.

Technikai nehézségek

Általánosságban a transzneműségem csak kevés dologban korlátozza az életem. Viszont vannak olyan dolgok, amiket a transzok társadalmi láthatóságának a hiánya miatt nehezen élek meg. Egyik legfontosabb és számomra is a legtöbb vívódást okozó ilyen dolog az öltöző és a vécé használata. Amikor márciusban elhatároztam, hogy elkezdek edzeni járni, egyértelmű volt: ezt valahogy úgy kell megoldanom, hogy ne kelljen öltözőt használnom. Hogy miért? Számtalan élményen van, hogy kiraknak, kinéznek, kiküldenek a női öltözőből (vagy a női vécéből), mert azt hiszik, férfi vagyok. Ebben a legrosszabb mindig az, hogy én ugyanannyira nem szerettem a női öltözőben lenni, mint amennyire az ott öltöző nők felháborodtak azon, hogy én miért vagyok ott. De valahova mennem kellett. És a testem sajnos még mindig női, úgyhogy nem volt más választásom. Mégsem állhattam be meztelenül a zuhany alá a férfi öltözőben.

Szóval választottam egy edzőtermet márciusban, ami öt percre van a lakásomtól, mert így csak felvettem az edzőruhám, lesétáltam a terembe, edzettem, majd hazamentem. Vagyis így ki tudtam hagyni az öltöző használatát. Iszonyú lelkesen vágtam bele, heteket töltöttem azzal, hogy edzéstervet gyártsak magamnak, kialakítsam a megfelelő étrendet, videókat néztem a gyakorlatok helyes kivitelezéséről, és szép lassan az edzés az életem egyik legfontosabb részévé vált. Imádtam csinálni. Minden percét. Fehérjeport vettem, vitaminokat szedtem, és bárkivel képes voltam erről órákat beszélni.

Amikor megvettem az első bérletem, már benne voltam a rendszerben, mert nagyjából egy évvel ezelőtt már jártam ott és akkor regisztrálnom kellett. Benne voltam, mint Noémi. Amikor megvettem a bérletem, megkértem a recepcióst, hogy ne azt írja rá a kártyámra, hogy Noémi, hanem, hogy Noé. Emlékszem, még vissza is kérdezett teljesen semleges, mit sem sejtő hangon, hogy talán nem szereted a Noémi nevet? Mosolyogva mondtam, hogy nem. Majd ráírta, hogy Noé. Ez volt az első hatalmas győzelmem a teremben. Fülig érő szájjal edzettem aznap, és tényleg úgy éreztem magam, mint aki minimum megmászta a Mount Everestet.

Ez a kártyára filccel ráírt Noé amúgy nagyjából öt nap múlva le is kopott, de attól én még irtó büszke voltam magamra.

Az edzés az első hetekben, hónapokban nagyon jól ment, hihetetlenül élveztem, ahogy szép lassan alakul és formálódik a hormontól, a súlyzós és a kardió edzésektől a testem. A kettő együtt hamar szép eredményeket produkált, ami minden nap újabb és újabb motivációt adott.

Kulcs a női öltözőbe

Egy idő után, amikor már eleget mélyült a hangom és változott az arcom, elkezdtem őrült mód azon szorongani, hogy én még mindig Noémiként vagyok benne a rendszerben, és minden alkalommal a női öltözőbe kapok kulcsot. Igaz, nem használtam az öltözőt, de a kulcsot azért mindig zsebre vágtam, nem akartam kellemetlenséget belőle, meg magyarázkodást, hogy miért nem használom az öltözőt. Sokat szorongtam, hogy mi lesz, ha egyszer rájönnek, hogy nem öltözöm át, és kiraknak a teremből. Ami innen nézve persze már elég nagy hülyeségnek tűnik, de akkor nagyon sokat pörögtem ezen.

Aztán szép lassan a kezdeti lelkesedésem elmúlt, kimaradoztak az edzések, tudjátok, “mindig volt valami fontosabb dolog”. Persze aztán jött a nyár, a fesztiválok, az utazások, úgyhogy a korábban szépen kidolgozott rendszer teljesen felborult. De azért legbelül tudtam, hogy ennek a legfőbb oka, hogy nagyon frusztrál, hogy bár már tízből kilencen férfinak néznek az utcán, de még női kulcsot kapok és Noémiként vagyok benne a rendszerben.

Elhatároztam, hogy oké, ez így nem mehet tovább. Nem tudom, hogy mikor volt életemben utoljára olyan dolog, amiért annyira lelkesedtem, mint az edzésért, úgyhogy ezt nem hagyhattam veszni. Nem kerekedhet felül rajtam a félelem. Minden edzésen egy kicsit le kell győzni magunkat, hát itt most azt éreztem, hogy nagyon le kell. Csak éppen ezúttal a saját démonjaimat.

Heteken keresztül fogalmaztam azt a nagyjából két perces monológot a fejemben, amit el fogok mondani a recepciósnak. Az volt a tervem, hogy bemegyek, elmondom, hogy transznemű vagyok és megkérem, hogy írja át a nevem a rendszerben, és cserélje ki a kártyámat. Hetekig készültem rá. Nem viccelek. Hetekig. Rengetegszer álmodtam ezzel, számtalanszor elképzeltem a szituációt előre. Próbáltam kifigyelni, hogy melyik recepciós kedves, melyik nem, melyik lesz vajon az, aki könnyen és lazán vesz egy ilyen szituációt.

Augusztusban felszívtam magam, és éreztem, hogy egyszerűen annyira régóta emészt már ez a dolog, hogy most már muszáj ezen túlesni. Összeszedtem minden bátorságom, lementem edzeni és elmondtam a jól átgondolt, betanult szövegemet. Tudjátok mi történt? Az ég világon semmi. Nagyon készséges volt a lány, mondta, hogy persze, átírja, semmi gond. És, hogy ez tök izgalmas, nagyon drukkol nekem. Majd leült a számítógép elé, kitörölte az egész nevemet a rendszerből, és kérdezte, hogy akkor mit írjon át? Mire én felnevettem, hogy a vezetéknevemet azért nem kell kitörölni, az marad a régi. A Noémiből legyen Noé. Átírta, majd mosolyogva a kezembe nyomott egy férfi öltöző kulcsot és jó edzést kívánt.

Ha az, amikor a kártyámra Noé nevet írattam, akkora büszkeséggel töltött el, mintha meghódítottam volna a Mount Everestet, akkor nehéz kifejezni, hogy ekkor mit éreztem – nincs ilyen magas hegy! Elképesztően büszke voltam magamra. Megcsináltam! Legyőztem magamat és a démonjaimat! Sikerült! És persze a szokásos: ettől féltem annyira, na ne már. Hihetetlen jó érzés volt. De sajnos nem tartott sokáig.

A következő alkalommal, mikor mentem, egy másik recepciós volt, aki ugyanúgy átnyújtotta nekem a női öltöző kulcsát, amikor bementem. Mintha az egész, amire hetek óta készültem, egy másodperc alatt szertefoszlott volna. Próbáltam túltenni magam rajta, hogy jó, hát azért nincs itt a világ vége, majd neki is elmondom. Csak kell megint pár hét, hogy újra erőt gyűjtsek, hogy vele is ledumáljam a dolgokat – gondoltam.

Következő alkalommal már félve mentem be. Megint egy új lány volt. Átnyújtottam a kártyámat, lehúzta róla az aznapi alkalmat, majd kezembe nyomta a férfiöltöző kulcsát. Másodpercek alatt visszatért a hitem, ez az! Újra supermannek éreztem magam, megállíthatatlannak, boldognak. Nincs minden veszve. Felkaptam a táskám és elindultam az edzőgépek felé. Pár lépés után hallottam, hogy a recepciós lány kiabál valamit, és hevesen integet, hogy menjek vissza. Kivettem a fülemből a zenét, és még mielőtt odaértem volna a pulthoz hangosan szólt felém:

Ne haragudj! Véletlenül rossz kulcsot adtam neked.

Majd letett elém egy női öltözőkulcsot.

Azt hiszem ekkor igen közel éreztem magam a teljes megsemmisüléshez. Minden eddiginél gyorsabban lenyomtam aznap az edzést, majd két hónapig be sem tettem a lábam a terembe.

És most mondhatjátok, vagy gondolhatjátok, hogy de miért nem mondtam neki valamit? Miért nem mondtam meg neki is? Azért mert nehéz. Mert őrült nehéz. Bizonygatni folyton az embereknek, hogy én férfi vagyok. Elmagyarázni, hogy ez hogy lehet, amikor női nevem van. És női testem. Rohadt fárasztó. Félelmetes. És megalázó.

Az edzést, ami előtte hónapokig a legnagyobb örömet jelentette, egy pillanat alatt kitettem az életemből, mert lelkileg nem tudtam megküzdeni azzal, hogy női öltözőkulcsot kapok. Egy rohadt kulcs. Ennyi, nem több. Csak egy kulcs. Abbahagytam a kedvenc hobbimat. És persze közben elhitettem magammal, hogy nekem erre nincs is időm, meg szükségem, meg kedvem, inkább elmegyek sörözni, és még örülök is, hogy tovább aludhatok reggel, nem kell menni edzeni.

De persze azért minden egyes nap ott motoszkált a fejemben, hogy milyen jó is lenne lemenni edzeni. Aztán persze jött az ősz és szép lassan a hideg tél első szelei is megérkeztek, úgyhogy már teljesen biztossá vált, hogy ezt a hobbimat, amit úgy, de úgy szerettem, el kell engednem. Hiszen már nem tudok pólóban és rövidnadrágban elmenni edzeni. Az öltözőbe pedig nem merek bemenni, hogy lerakjam a kabátom, vagy a vizes cipőm. Úgyhogy szép lassan elkezdtem elgyászolni az edzést. Abban maradtam magammal, hogy tavasszal újrakezdem. Az nem olyan sok idő, csak pár hónap. Valahogy majd csak átvészelem. Addigra már úgyis sokat alakít rajtam a hormon, akkor már nem lesz ebből baj, már nem fognak nőnek nézni. És addig hátha találok egy hackert is, akinek ha elég pénzt fizetek, észrevétlenül kitöröl az edzőterem adatbázisából, és tavasszal majd újra beiratkozhatok Noéként, férfiként. Ez most lehet, hogy viccesen hangzik, de legszomorúbb pillanataimban még ez is megfordult a fejemben.

Teltek a napok, a hetek, és csak nem hagyott nyugodni a dolog. Egyik percben azt gondoltam, hogy a rohadt életbe, én nem ilyen ember vagyok, aki csak úgy beletörődik a vereségbe. Főleg, amikor saját magamat verem meg. Másikban meg azt, hogy már csak pár hónap van tavaszig, addig még csiszolgatom az edzéstervem, videókat nézek, majd csak eltelik valahogy.

Aztán jött a november. Biztos ti is találkoztatok a száraz november kezdeményezéssel, aminek célja, hogy a csatlakozók egy hónapig nem isznak alkoholt. Elsején úgy döntöttem, hogy én is beszállok, nem árt egy kis absztinencia. Ekkor újra eszembe jutott, hogy milyen jó lenne lemenni edzeni. Milyen jól passzolna a száraz november mellé. Plusz motiváció.

És azt hiszem, ezen a ponton lett végleg elegem – magamból. Ideges lettem. Dühös. Nagyon dühös. Hogy a rohadt életbe, három recepciós és egy kurva kulcs miatt feladom magam? Tényleg? Ilyen ember vagyok? Dehogy vagyok ilyen ember! Komolyan az határozza meg, hogy milyen nemű vagyok és hogy milyen a kedvem, hogy milyen öltözőkulcsot raknak le elém az edzőteremben? A francokat! Nem fogom hagyni magam. Imádok edzeni, imádom ezt csinálni, és akkor csinálni is fogom.

Jó, jó. De tél van. Hogy fogom megoldani az öltöző problémát? Kitaláltam, hogy kocsival megyek a teremig. Leparkolok, beszaladok és nem lesz semmi gond. Mindent meg lehet oldani, csak akarni kell.

November másodikán fogtam magam és lementem. Vettem egy  harmincnapos bérletet, és aznap végigcsináltam életem addigi legjobb edzését. Hazafelé azon gondolkoztam, hogy éreztem-e magam valaha ennyire büszkének. Sok mindent kell és lehet legyőzni az életben, de amikor az ember a saját démonjain tud felülkerekedni, annál felemelőbb és szebb pillanat nem sok van az életben.

Azóta heti négyszer járok edzeni. Minden pihenőnap szomorú vagyok, hogy ma nem mehetek, de tudom, hogy szüksége van a testemnek a regenerálódásra. Újra van fehérjeporom, vitaminjaim, és egy-két új edzőruhával is megajándékoztam magam a bátorságomért.

És a kulcs? Változó. Van, akitől női kulcsot kapok, van, akitől férfit. De nem érdekel. Hónapok kellettek hozzá, de nem érdekel. Szeretem ezt csinálni és akarom ezt csinálni. Talán majd egyszer beszélek mindegyik recepcióssal külön-külön. De az is lehet, hogy nem. Ha teljesen őszinte akarok lenni, néha még egy picit örülök is, ha női öltöző kulcsot kapok. Hogy miért? Mert minden egyes alkalommal emlékeztet arra az őrült küzdelemre, amit magamban vívtam ezzel az elmúlt hónapokban, és minden egyes alkalommal büszkévé és boldoggá tesz. Hogy nyertem. Hogy leküzdöttem a démonjaimat.

Transznemű vagyok, de ezért nem kell, és nem is szabad lemondanom azokról a dolgokról, amik boldoggá tesznek.