Mentés Másként – előadás retrospektív

Pár hónappal ezelőtt egy amnestys rendezvényen egy támogatónk megkért, hogy meséljek neki egy kicsit a transzneműségemről. Hogy pontosan mi is ez az egész, hogyan jöttem rá, milyen lépései vannak, és persze, hogy mit szóltak a szüleim? Kérdés, kérdést követett, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy, amíg én elmélyülten meséltem, egyre több és több ember gyűlt körénk. A végén egy spontán kiscsoportos előadás keveredett ki a beszélgetésünkből, sok nevetéssel, kérdéssel és együttérzéssel az arcokon. A támogatónk, a hirtelen lett közönségünk és én is nagyon jól éreztük magunkat ebben a helyzetben. Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, hogy miért, azt mondanám: mert mindenkinek nagyon sokat adott.

Ekkor döntöttük el a munkatársaimmal, hogy ezt szervezetten, nagyobb közönség előtt is ki kellene próbálni. Így született meg a Mentés Másként projekt.

A nyáron három előadást tartottam nagyközönség előtt. Kettő volt csak betervezve, de végül akkora volt az érdeklődés, hogy kellett tartanunk még egyet. Elmeséltem a történetem a Bánkitó Fesztiválon és a Budapest Pride héten a Kőlevesben is. Aztán a Pride hét után ugyanott még egyszerTalán sokan, akik olvassátok most ezt, ott voltatok valamelyik előadáson. Rengeteg visszajelzést kaptam az előadások után, hogy nektek milyen élmény volt. Most szeretném elmesélni, hogy nekem milyen volt.

Pride hét. Első előadás. Kőleves. Teltház.

Az egész úgy kezdődött, hogy már egy nappal az esemény előtt le kellett zárnunk a regisztrációt, mert beteltek a helyek. Számomra már ez hihetetlen érzés volt. Az előadás előtt egyszerre volt bennem egy hatalmas adag félelem, kíváncsiság, izgatottság és türelmetlenség is.

Ha nem voltál ott, képzelj el egy termet, ahol az emberek nem csak a székeken, hanem hátul az asztalokon, oldalt a falnál, gyakorlatilag mindenhol, ahol csak lehetett, ültek és álltak. Én bevallom, annyira izgultam és koncentráltam, hogy jól sikerüljön az este, hogy azt, hogy ilyen sokan vannak a teremben, nagyjából csak az előadás felénél vettem észre.

Amikor elkezdtem beszélni, még egy kicsit remegett a hangom, kellett pár perc, hogy feloldódjak. Aztán egyszer csak volt egy áttörés. Amikor elkezdem nem aggódni és nem azon gondolkodni, hogy itt ülök majdnem száz ember előtt, és az életem legdurvább történeteit mesélem el vadidegeneknek. Hanem csak ültem és meséltem. Történeteket, érzéseket, élményeket. Jókat és rosszakat. Az életemet.

19702281_10155484489271575_8267586934344478475_n

Miközben ültem abban a székben és beszéltem, egyszer csak végignéztem a közönségben ülő emberek arcán. Előtte is nyilván őket néztem, de az izgatottság miatt csak nézni tudtam, látni nem láttam őket. Tudjátok mit vettem észre? Hogy néhány ember sír. Aztán meg, hogy hangosan nevet. Utána meg tapsol, aztán újra sír, majd megint nevet. És tapsol. Idősek, fiatalok, férfiak, nők, transz emberek és nem transzok. Pedig én nem csináltam mást csak elmeséltem az életemet. És ez most nem álszerénység. Én komolyan soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer majd kiülök egy székbe, beszélek másfél órát az életemről, és az ilyen erős hatást fog kiváltani emberekből.

Az egész leírhatatlanul fantasztikus érzés volt. Én vittem a közönséget, ők pedig vittek engem. Abban a kis időben ott együtt közösen újra végigéltük az elmúlt huszonnyolc évemet.

A végén vastapsot kaptam. Nem tudom ki hogyan van ezzel, de én még soha életemben nem kaptam vastapsot. Ott álltam és az emberek nekem tapsoltak. Nekem és a történeteimnek. Az életemnek. És közben mosolyogtak rám. És sírtak.  Bevallom őszintén, mindeközben azon gondolkodtam – azon túl, hogy ezt nem hiszem el-, hogy mit szoktak magukkal csinálni az emberek (vas)taps közben? De komolyan! Hogy kell ilyenkor viselkedni? Egyszerre voltam zavarban, meghatott és hihetetlenül boldog. Úgyhogy aztán csak álltam zavartan és gyűrögettem az ingem ujját.

19756566_10155484493616575_5980521939904866590_n

Az előadás után odajött hozzám egy transz lány, aki azt mondta:
“Én most fogom elkezdeni a tranzíciót, hatalmas erőt és bátorságot adtál. Köszönöm ezt neked.”

Akkor azt éreztem, hogy már ezért az egy mondatért megérte az egész előadás. Aztán odajött hozzám egy transz fiú is, hogy szeretne ő is beszállni az állam ellen indított perbe (erről a későbbiek folyamán még lesz szó). Hogy csináljuk együtt! Hogy ne hagyjuk, hogy elnyomjanak minket, ő is mellém áll.

Aztán voltak, akik csak odajöttek és megpusziltak, megöleltek, gratuláltak. Csak jöttek és jöttek az emberek és mind nagyon örültek nekem. Vajon ők tudták, hogy én mennyire örülök nekik?

Az előadás után két napig sms-ben, Facebookon, emailben és személyesen is kaptam gratuláló üzeneteket. Olyanoktól is, akiket nem ismertem. Hogy ott voltak és köszönik az élményt.

A kedvenc történetem az egyik amnestys önkéntesünkkel történt meg, akivel a következő párbeszéd zajlott le köztünk három nappal az előadás után:
“Noé! Annyira jó volt az előadásod!” – mondta.
“De hát Sarah, te ott sem voltál!” – kiáltottam fel nevetve.
“Tudom. De azóta mindenki erről beszél. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek, aki aznap ott volt, egy kicsit megváltoztattad az életét.”

Kommentálni ezt már nem tudtam, csak fülig ért a szám. És próbáltam feldolgozni azt, amit mondott: “megváltoztattad az életét” – ez csengett utána még napokig a fülemben.

Második előadás. Család. És köszönet.

Ez volt az az előadás, ami nem volt előre betervezve. Azt gondoltam,  már nem fogok annyira izgulni, hiszen már tudom, hogy mire számíthatok. Az első hatalmas siker volt, úgyhogy csak oda kell ülnöm és elmondanom ugyanazt. Hát mégsem így lett. Az előadás előtti este megtudtam, hogy ott fog ülni a közönségben három olyan ember, akinek a jelenléte teljesen megváltoztat mindent. A három ember az anyukám, az apukám és a nővérem.

Azt hiszem szavakkal nem igazán tudom kifejezni, hogy mennyire izgultam az előadás előtt. Nincsen rossz kapcsolatom a szüleimmel és a nővéremmel, de nagyon kevés dolgot osztok meg velük az életemről és az érzéseimről. Szerintem, amik ott elhangzottak az előadáson, annak a kilencven százelékáról ők nem tudtak addig semmit. Úgyhogy mindjárt éreztem: ez az előadás egy hatalmas fordulópont lesz mindannyiunk életében és kapcsolataiban is. Visszanézve azt mondhatom, hogy jól éreztem.

Az előadás ettől függetlenül ugyanúgy zajlott, mint előtte. Szinte ugyan azokat a történeteket, érzéseket mesélem el. Na de, hogy mit reagált a családom? Kezdjük azzal, hogy a szüleim és a nővérem is másfél órán keresztül zsebkendőt szorongatva, a könnyeiket törölgetve ültek és néztek rám. A legjobb pillanatok számomra azok voltak, amikor éppen róluk beszéltem, és a saját kezdeti bénázásaikon tudtak nevetni. Persze azért mindezt könnyezve. Az előadás végén, amikor a közönség elkezdett nekem tapsolni félbeszakítottam őket és azt mondtam:

“Ülnek itt a közönségben mások is ma, akik hatalmas tapsot érdemelnek, ők a szüleim, úgyhogy kérlek titeket, ez a taps most szóljon nekik is, ne csak nekem.”

A taps közben odamentem hozzájuk. Mikor odaértem anyukám megragadott és megölelt, sírva azt suttogta a fülembe, hogy nagyon ügyes voltál. Majd apukám felé fordultam, akivel egy darabig bénán álltunk egymással szemben, hogy most akkor mi legyen, majd egyszer csak a jobb kezét felém nyújtotta, és kezet fogtunk. Ez volt az első alkalom életemben, amikor apukám kezet nyújtott nekem. Apa a fiánakUtána odamentem még a nővéremhez, tőle is kaptam egy könnyek közötti szoros ölelést.

Nehéz leírni, hogy mit éreztem közben. Azt hiszem az egyik legmeghatározóbb érzés a hála volt, hogy mennyire hálás vagyok a tesztoszteronnak, hogy nem tudok már sírni, mert ha tudnék, biztos, hogy a könnyeim között fetrengve, a meghatottságtól bénultan vergődtem volna a “színpadon”, és ölben kellett volna hazavinni. Viccet félretéve, azt hiszem ez életem egyik legfontosabb pillanata volt. Teljesen szürreális élmény.

Akkor ott még nem tudtam feldolgozni vagy felfogni. Úgyhogy inkább csak álltam és mosolyogtam. És boldog voltam. És büszke. Anyukámra. Apukámra. A nővéremre. És magamra. Magamra többek között azért is, hogy kevésbé gyűrögetem az ingem ujját.

Harmadik előadás. Bánkitó Fesztivál.

A harmadik előadáson a Bánkitó Fesztiválon szinte már rutinszerűen ültem be a közönség elé. Vagyis inkább közé. Próbáltam valamiféle kört kialakítani, hogy beszélgetés legyen, és ne egy előadás. Ott is nagyon sokan voltak. Én azt hittem, hogy max húsz ember fog majd eljönni, hát azért ez mégiscsak egy fesztivál, ott a gyönyörű tó, a jó zenék meg a sör. Ennek ellenére mégis annyira tele volt a terem, hogy a munkatársaim kimentek, hogy legyen helyük azoknak, akik még nem hallották a történetem.

Az élmény hasonló volt a korábbiakhoz. Nevetés, síri csend, megdöbbenések, együttérzés és öröm az emberek arcán. A három előadás közül ez volt az, ahol a közönség a legtöbbet kérdezett. Mindig jó érzés, ha kérdeznek egy “előadótól”, mert akkor azt érzi az ember, hogy valamit elindított. Felkeltette az érdeklődést, megadta a bizalmat, amit aztán viszont is megkap.

Mindegyik előadásnál nagyon klassz érzés volt, hogy mertek kérdezni az emberek. Bevállalósan. Olyanokat mint, hogy: “nőtt-e a szexuális vágyam a tesztoszteron hatására?”, vagy, hogy “mit szól a barátnőm, hogy más ember lettem, hogyan viseli ezt el?”, de azért az abszolút kedvenc az volt, hogy “én is kitömöm-e a nadrágomat, mint mások?”. Az utolsó kérdésre nem ígérem, de a többire biztosan fogok még válaszolni itt a blogon a következő írásaimban.

Egy szó mint száz, azt hiszem elmondhatom, hogy főleg az első előadás (mert hát azért bennem is dolgozott még az újdonság varázsa) volt életem eddigi legjobb élménye. Ami után az egyik ismerősöm, aki a she.hu-nál újságíró, írt egy cikket a történetemről. Azért egy újságíró mégiscsak ügyesebben ír mint én, úgyhogy ennek a bejegyzésnek a végét szeretném az ő szavaival zárni, mert tökéletesen megfogalmazta azt, amit én is éreztem a három előadás szinte minden percében:

“Mosolygott, viccelődött, látszott, hogy nagyon jól érzi magát. Beszámolója végén igazi vastapsot kapott.
“Ha tudnék sírni, most sírnék” – mondta félig viccesen, és közben szikrázott a boldogságtól, büszkeségtől és meghatottságtól. Bár papíron még mindig Noémi, és a mellkas műtétre is várnia kell, de már látszott: Noé megérkezett.”
(Schnierer Kati)

19731882_10155484494031575_8175867711336704369_n

Mentés Másként – előadás retrospektív” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s