A fiúk nem sírnak

Korábbi blogbejegyzésemben már írtam arról, hogy a tesztoszteron hatására hogyan alakult át az elmúlt nyolc hónapban a testem. Ez csak az egyik oldala a mókának, mert van ennél egy fokkal talán fontosabb dolog is, mégpedig az, hogy miben változott meg a személyiségem, a lelkem a hormon hatására.

Mielőtt elkezdeném felsorolni ezeket szeretnék valamit leszögezni. Ezek mind a saját tapasztalataim, érzéseim, amikre nyilván rengeteg minden hatással van. Legfőképp az, hogy én milyen ember és személyiség vagyok, hogy én milyen dolgokat, örömöket, traumákat éltem át az életben. Ezeket ne vegye senki készpénznek, mert mind különbözőek vagyunk, mind máshonnan, más családból jövünk, másképp élünk meg helyzeteket és teljesen mások vagyunk. És ez így van jól.

Lássuk.

 

Érzékenység csökkenése

Szerencsére sok lánybarátom van és több párkapcsolatom is volt lányokkal, így volt alkalmam igazán közelről megismerni sok női szívet és lelket. Az egyik legszembetűnőbb dolog az évek során ezekben a kapcsolatokban az volt, hogy nálam érzékenyebb emberrel nem sokszor találkoztam. Mire gondolok?

Nem szeretem ezeket a “férfiak nem sírhatnak”, meg “egy férfi legyen kemény” típusú hülye kijelentéseket. És nem csak azért, mert én nem vagyok ilyen, vagy régen a közelében sem voltam ennek. Én büszkén és őszintén vállalom, hogy bármikor, amikor mondjuk romantikus filmet néztem a barátnőmmel – csak, hogy ilyen triviális példát hozzak -, tuti, hogy én voltam kettőnk közül az első, akinek megállíthatatlanul potyogtak a könnyei már a film felénél, aki már a Titanic 25. percében zokogott Jack miatt, és akit a film végén vigasztalni kellett.

De továbbmegyek: főleg a mostani barátnőmmel rengetegszer probléma volt az, hogy egy-egy vitát azért kellett abbahagyni már a harmadik percben, mert én elsírtam magam és nem tudtam beszélni. Szörnyű volt. És nem, nem azért volt szörnyű, mert én vagyok itt a kemény csávó, hanem mert egyszerűen nem tudtam egy felnőtt vitában partner lenni, mert annyira érzékeny voltam mindenre, hogy az összes tevékenység, amire képes voltam, az a megállíthatatlan zokogás – jó, persze most egy kicsit túlzok.

Amikor elkezdtem a hormonkezelést ez volt az első legszembetűnőbb változás. Hogy azokban a helyzetekben, ahol korábban már rég sírtam volna, egyszerűen nem ment többé. És tudjátok mi volt a legérdekesebb? Hogy egy-egy ilyen szituációban éreztem, ahogy megvan a hajlandóság a testemben, éreztem a sírás első testi jeleit, a torokszorulást, az enyhe gyomorgörcsöt, mindent, és, amikor az a pont jött volna, hogy kicsordul a könnyem, hiába vártam, nem jött. A testem reflexszerűen működött volna, ahogy működött az elmúlt huszonnyolc évben ezekben a helyzetekben, de végül nem sikerült neki. Mert már nem ugyanaz a testem és a lelkem. Nem tudom már csak úgy elsírni magam. Csak állok ott, mint egy tök,  és egyszerűen nem tudom, hogy mit kell csinálni. Egyet viszont biztosan állíthatok: hogy minden bénaságával együtt nagyon-nagyon örülök ennek.

 

Agresszió növekedése

Én egy elég nyugodt, jámbor ember vagyok, nem szoktam felkapni a vizet és nem veszekszem soha másokkal. Nem verekedtem soha, nem is gondoltam rá, hogy kellene és nem is éreztem soha szükségét. Igazából az agresszió mindenféle formáját kerültem az életem korábbi éveiben.

A tesztoszteron hatására sokkal lobbanékonyabb személyiség lettem. Ez kifelé kevésbé volt érzékelhető szerintem, mert minden erőmmel próbáltam kordában tartani az indulataimat, de olyan harcokat kellett magamban megvívni, amiket korábban soha.

Gáz vagy nem, az elmúlt hónapokban új érzés volt az, hogy sokszor azt éreztem amikor valaki felidegesített, (amihez elég volt néha nettó hét másodperc), hogy na, “nem vagy te most egy kicsit kapdbeafaszom”, vagy hú, de nagyon szívesen behúznék egyet, egy párat még lehet, hogy bele is rúgnék, vagy csak jól leordítanám a haját az illetőnek.

Egyszer az egyik legjobb barátnőmnek annyit beszéltem ezekről, hogy az egyik hétvégén kicsalt a Margitszigetre és hozott négy boxkesztyűt és egy rúgópárnát – vagy hogy hívják ezeket. Egy órán keresztül boxoltuk egymást, és azt éreztem, hogy újjá születtem. Fantasztikus volt.

 

Önbizalom növekedése

Ez nem egy olyan hatás, ami egyértelműen a hormonhoz köthető szerintem. Önmagában az, hogy elkezdtem önazonos lenni olyan önbizalmat adott, ami korábban nem volt és nem is lehetett meg. Gondoljatok bele, évek, évtizedek óta álmodoztok arról, hogy valakik, vagy valamilyenek lehessetek, és aztán az egyik nap ez egyszer csak elkezdődik.

Minden nap, ami eltelik a hormonterápia kezdete óta, egy öröm számomra. Mert már kettővel több szőrszál van az arcomon és az arccsontom is legalább 0.01 milliméterrel szélesebb mint egy hónapja volt. Sokkal mélyebb a hangom, és remélhetőleg a nevem és a nemem is hamarosan egyezni fog a valódi identitásommal. Ilyenkor az egyetlen dolog, amit érez az ember a mérhetetlen boldogság. Sokkal bátrabb ember lettem szociális helyzetekben, mert már nem félek attól, hogy vajon fiúnak, vagy lánynak néznek, nem kell magyarázkodnom, nem szorongok, nem kapok kérdő pillantásokat és még hosszan sorolhatnám. Hihetetlenül jó érzés.

 

“Régen sosem viselkedtél így!”

Ezt a mondatot sajnos rengetegszer hallottam a hormonterápia első hónapjaiban a barátnőmtől. Nehéz megfogalmazni azt, hogy miben is változtam meg ennyire, hogy ezt ennyiszer elmondta, de megpróbálom. Talán úgy lehetne a legjobban összefoglalni, hogy leegyszerűsödtek az érzéseim. Azt szögezzük le az elején, hogy én nem gondolom azt, hogy ez egy kizárólag jó vagy rossz dolog lenne.

Sok beszélgetésben vagy vitában, veszekedésben azt kezdtem el érezni, hogy “jó, most mit kell erről ennyit beszélni”, vagy hogy “jó, lépjünk már túl ezen”, meg hogy “jó, ezt most csak túlreagálod” és a többi. Ez a barátnőmnek nyilván egy teljesen új helyzet volt, ahhoz képest, hogy korábban meg állandóan csak sírtam. Nekem is az volt, bele kellett jönnünk mindkettőnknek.

Nem lettem amolyan közhelyes, érzéketlen hülye pasi, nem szeretném, hogy ezt félreértsétek. Viszont egy csomó dolgot megértettem, és rettentően boldog vagyok, hogy megtapasztalhattam. Például azt, hogy valóban létezik az, hogy hormonális alapon egyszerűen másképp működik egy nő és egy férfi. És nem, nem az van, hogy minden pasi bunkó és minden nő meg hisztis. Egyszerűen más hormonok vannak a szervezetünkben többségben, és emiatt másképp viselkedünk.

Manapság sokkal inkább szeretem az egyszerű, lényegretörő, megoldásorientált beszélgetéseket, vitákat, mint régen. Sokkal kevesebb dolgon sírom el magam, és sokkal nehezebben viselem, hogyha egy nő “hisztizik”. Ezért lehet rám vagy minden férfira követ dobni, de nem érdemes. Mert tényleg én álmomban sem gondoltam volna, hogy csak a hormonok miatt ekkora különbség lehet/van egy férfi és egy nő lelke között. Igazából emiatt, hogy ezt átélhetem nem tudom, hogy kinek kell, de rettentő hálás vagyok. Baromi érdekes tapasztalat és utazás ez az egész nekem.

Korábbi traumák felerősödése

Mindenkinek vannak traumái. Kinek kicsik, kinek nagyok, kinek sok, kinek kevés. Én sem panaszkodhatok, bezsebeltem párat az életben. Ezek megemésztésén és feldolgozásán lassan négy éve dolgozom egy szerintem nagyon jó és kompetens pszichológussal heti egy alkalommal.

Amikor elkezdtem a hormonterápiát nagyon sok minden felkavarodott a lelkemben. Ezekbe nem szeretnék részletesen belemenni, remélem ezt megértitek, a lelkem sötét és kevésbé sötét zugai még számomra is felderítés alatt állnak.

Ami biztos, hogy szép lassan a korábbi heti egy alkalomból a pszichológusnál először heti kettő lett, aztán voltak időszakok, amikor három. Korábbi gyerekkori és fiatal felnőttkori rossz élményeim felerősödtek, de mondhatnám kevésbé finoman úgy is, hogy azt éreztem, minden oldalról ömlik a szar a nyakamba. Voltak hetek, amikor annyira nehéz volt lelkileg megküzdeni ezekkel, hogy a pszichológusom azt javasolta, hogy függesszem fel egy időre a hormonterápiát, hátha az segít. Nem, ő sem gondolta, hogy minden emiatt van, de azt igen, hogy nem teszi könnyebbé a dolgom.

Húsz évig fogalmam sem volt arról, hogy van olyan, hogy transzneműség. Nekem a valódi nemem megélése egy sor lelki nehézséget okozott, korábbi traumákat hozott fel. Minden váltás legyen az nemi, szakmai vagy bármilyen, egy magával sokat foglalkozó, tudatos személyiségnek nagyon sok erőfeszítéssel jár. Sok olyan dolog, ami korábban a tudatalattiban lappangott, ilyenkor őrült erővel tör elő. Nálam is valami ilyesmi történt.

És most mondhatjuk azt, hogy miféle identitásváltás, hisz mindig is férfi voltam. Nem, nem voltam mindig férfi. Nőként éltem húsz évig, a társadalom nőként kezelt és női szerepeket töltöttem be az élet legtöbb területén. Ez egy hatalmas változás volt, hogy én elkezdtem minden szinten férfiként élni, hormont szedni és elindítani a név és nemváltoztatási ügyemet. Ezek sok örömmel, de sok szomorúsággal, gyásszal és feldolgozandó traumával is járnak. Ez tetszik-nem tetszik, el kell fogadni, ez egy ilyen biznisz. Ami jó, hogy minden napomon, órámban, percemben, amikor azt éreztem, hogy felrobban a lelkem és én ezt nem tudom végigcsinálni, valahol legbelül mélyen mégis volt bennem egy nagyon erős megnyugtató érzés, ami azt suttogta: hidd el, megéri!

(A fenti videón Charlie Peck énekel duettet az átmenet előtti önmagával, akit a dal közben az akkori nevén szólít. Charlie a Youtube – videó leírásában hangsúlyozza, hogy ő ugyan így kezeli a helyzetet, de soha, véletlenül sem szabad egy transz embert a “halott nevén” szólítani. A videóhoz hamarosan készül magyar felirat is, mert ennél szebben és pontosabban nehéz lenne megfogalmazni, milyen is ez az utazás.)

A fiúk nem sírnak” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s