Lányok, válasszatok!

Értem én, hogy a szüleimnek és a családomnak a legnehezebb átállítani az agyában azt, hogy én nem egy nő vagyok, hanem egy férfi, és nem Noémi, hanem Noé. Na, de az is érthető szerintem, hogy ez mennyire rosszul tud esni nekem, amikor erre egyáltalán nincsenek tekintettel.
A napokban apukám 60 éves lett, és szerveztünk neki egy kis szűk családi ünnepséget. Elmentünk egy étterembe is, elmondom mi történt.

Amikor helyet foglaltunk az asztalnál, a pincér már szorgosan futott is felénk, hogy üdvözöljön és, hogy letegye elénk az étlapot. Ha a pincérek figyelmesek először mindig a nőknek adnak étlapot, aztán a férfiaknak és ezeknél is a sorrend mindig úgy van, hogy előbb az idősebbnek, aztán a fiatalabbnak. A mi kis kedves pincérünk a következő sorrendben helyezte le elénk az étlapot: Kezdte a nagymamámmal, majd anyukámnak egy, nővéremnek egy, utána következett apukám, és én. Én itt büszkén kihúztam magam az asztalnál, és legbelül azért kicsit visszafogottan, de felkiáltottam, hogy ‘Ezazzz!’. Gondolhatjátok azt, hogy ez nem nagy dolog, de nekem az. Transz férfiként, aki a tranzíciója elején tart, annak igenis az. Visszajelzés a külvilágtól, hogy teljes mértékben férfiként azonosít be. Hihetetlen jó érzés.

Míg bíbelődtünk az ételek kiválasztásával, jött a szokásos kérdés a pincértől, hogy akkor mit hozhat inni. Azt fontos megjegyeznem, hogy az asztalt úgy ültük körbe, hogy az egyik sorban ült anyukám, apukám és a nagymamám, mi a nővéremmel pedig velük szemben.
Szóval megkérdezte a pincér, hogy mit kérünk inni, mire apukám lelkesen felpillantott az étlapból és a nővéremre és rám nézve azt mondta:

– Na, lányok! Válasszatok!

Én félig megsemmisülve odamormogtam a pincérnek, hogy egy limonádét szeretnék, bodzásat, ha lehetne, de ránézni már nem mertem. Inkább csak eltűnni szerettem volna, mondjuk a kezemben tartott étlap sorai közé pl. a sült kacsa és a bazsalikomos csirke ölelésébe.

Hát nem mondom, kellett pár perc, míg kiszedtem magam ebből a zavarodott, de inkább szomorú állapotból. Ezen nem segített a közben felém intézett mondatok hada pl., ahogy a nagymamám érdeklődött kedvesen: “- És Noncsikám, hogy vagy, minden rendben?”.

De hát mit volt mit tenni, nyugtatgattam magam ott az asztal fölött, és próbáltam mantrázni, hogy jó, hát idő kell nekik, mégiscsak ők ismernek a legrégebb óta, nekik a legnehezebb átállítani ezt a fejükben, adok még nekik egy kis időd satöbbi, satöbbi – tudjátok. Amikor már egészen funkcionáló embernek éreztem magam, visszakapcsolódtam a beszélgetésbe – már nem csak testben, lélekben is.

Éppen a nővérem mesélt egy történetet, ahol megemlített engem is. Mikor meghallottam a nevem iszonyatosan megörültem és fülig érő szájjal az arcomon visszakérdeztem, hogy:

– Azt mondtad, hogy Noé?
– Nem, azt mondtam, hogy Noémi. – mondta teljesen nyugodtan.

Ezt mozdulatlan, kifejezéstelen arcok és síri csönd követte az asztalnál. Egy kicsit talán mindenki hülyén és értetlenül nézett rám – de lehet, hogy ezt már csak beleképzeltem. Pár másodpercig tartott, majd a testvérem folytatta tovább a történetet, mint ha az égvilágon semmi, de semmi nem történt volna.

Az est hátralévő részét valamely furcsa, vegetatív állapotban töltöttem és csak arra gondoltam, hogy semmilyen rossz dolog nem tart örökké. Semmilyen. És bizonyára ez sem fog.

Lányok, válasszatok!” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s