Transznemű a gyerekem. Szeretem.

Régi álmunk volt, hogy a transz emberek családtagjait is megszólaltassuk. Most sikerült, nem is akárhogyan. Előző vendégszerzőnk, Morvai Márk édesanyja, Koczka Mónika egy gyönyörű novellában írta meg a történetüket, anyai szemszögből. “Transznemű a gyerekem. Szeretem.” A teljes bejegyzés megtekintése

Csak egy hajvágás

Sziasztok, nagy örömmel mutatom be Márkot, a blog első vendégszerzőjét, fogadjátok szeretettel! – Noé

Ez az írás egy nagyon szomorú eset miatt íródik, melyet jómagam éltem át, épp a minap. Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam: Márk vagyok, 22 éves, teljesen átlagos egyetemista srác, aki történetesen transzneműnek született. Először is, szeretném megköszönni az Amnesty Magyarország Mentés Másként blogjának, hogy megoszthatom itt ezt a ma megesett kis történetet, úgy vélem, jó, ha minél nagyobb közönséget ér el. “Csak egy hajvágás” A teljes bejegyzés megtekintése

Minden a helyén

Sok idő eltelt azóta, hogy utoljára megnyitottam a blog szerkesztő felületét. Pedig olyan sokszor a fejemben volt, hogy írok egy új bejegyzést arról, hogy mi történt velem, hogy vagyok. Vagy arról, mi újság az új mellkasommal vagy milyen volt a felépülés. Hát most nekiültem. Lássuk.

“Minden a helyén” A teljes bejegyzés megtekintése

Ezzel megvolnánk – #noélaposésboldog

Rengeteg privátüzenetet kaptam az elmúlt pár napban barátoktól, közeli és távoli ismerősöktől, rég nem látott emberektől. Egytől-egyig mind nagyon jól esett. Sok gratuláló, jobbulást kívánó és ‘hogy te milyen bátor vagy’ sor mindig meg tudja dobogtatni az ember szívét. Az enyémet legalábbis nagyon sokszor. Köszönöm nektek mind, akik írtatok, és azoknak is, akik csak gondoltatok rám és drukkoltatok a műtét miatt.

“Ezzel megvolnánk – #noélaposésboldog” A teljes bejegyzés megtekintése

Műtéti napló

2018. mácius 07., 07:03

Nem tudok aludni. Igazából egész éjjel nem tudtam, csak forgolódtam jobbra-balra. Mondjuk egyáltalán nem csodálkozom rajta, hiszen kiszámolni sem tudom, hogy hány éve várom már ezt a napot. És végre eljött. Ma végre ma van. Ma van a mellkasműtétem napja.

“Műtéti napló” A teljes bejegyzés megtekintése

Az élet hivatalosan is férfiként

Rég írtam már blogbejegyzést, az utóbbi időben teljesen el voltam merülve a boldogságban, hogy végre hivatalosan is Noé lettem és férfi. De hogyan is néz ki ez a mindennapjaimban és változott-e valami? Elmesélek néhány rövid történetet.

“Az élet hivatalosan is férfiként” A teljes bejegyzés megtekintése

Vagyunk! Megvagyunk? Itt vagyunk. -Anna

Mi volt az első érzésed, amikor megkerestünk az ötlettel, hogy engedj be egy fotóst – és legfőképpen egy kamerát – a hétköznapjaidba? Miért döntöttél úgy, hogy bevállalod?
A legelső reakcióm az volt, hogy ez teljesen kizárt! Már benne voltunk a fotózásban, amikor ez először felmerült, de azok még beállított helyzetek voltak, sokkal kevésbé személyesek és intimek, mint a végső anyag. Persze épp ezért jutott eszünkbe, hogy milyen jó lenne a valódi, személyes életünket is végigfotózni, és nem csak stilizált szituációkat.

Koncepció szinten nagyon tetszett a dolog, csak az, hogy egy kvázi idegent beengedjek a magánéletembe, eléggé halálra rémített. Aztán Noé hősiesen bevállalta az első kör személyes fotózást, én pedig (mindenféle szervezési katyvaszok miatt) kaptam másfél hónap gondolkodási időt. Ez elég volt arra, hogy lassan hozzászoktassam magam a gondolathoz, hogy a totál gáz reggeli zombizásomat random kiállítás látogatókkal is megosszam. Végül Noé nagyon jól sikerült képei győztek meg róla, hogy ezt érdemes bevállalni, mert tényleg sokkal jobbak lettek, mint a korábbi beállított fotók.

A projektet magát azért vállaltam be, amiért úgy általában mindenhol nyílt vagyok a transzságommal kapcsolatban. Nagyon fontosnak gondolom, hogy néhányan felvállaljuk és megmutassuk magunkat, hogy pozitívan képviseljük a transz embereket, és reményt adjunk a nehezebb helyzetben lévő társainknak. Nekem pedig annyira sok privilégiumom van, (elfogadó környezet, jó anyagi háttér, biztos megélhetés), hogy ezt a feladatot igazán nem háríthatom át másokra. Ráadásul elég sok aktivista/önkéntes hajlamom van, szóval még élvezem is a lehetőséget. És az se hátrány, hogy egy csomó tök jó kép készült rólam, amikből kiváló facebook és társkereső profilképek lesznek majd 😀

Volt olyan menet közben, amikor elbizonytalanodtál? Mert ki kellett lépned a
komfort zónádból, mert nem voltál biztos az egészben, bármiért?
Nekem azok a helyzetek voltak a legnehezebbek, amikor nem voltam elég decensen felöltözve. Vagyis amikor pl melltartóban, vagy pizsamában fotóztak. Elég sok szorongásom van a testemmel és a kinézetemmel kapcsolatban, és jobb érzés, ha ruhákkal rejthetem el magam. Nagyon kevés ember van, aki alulöltözötten szokott látni, és az, hogy most idegeneknek is megmutatom magam, az elég ijesztő számomra. De örülök, hogy bevállaltam, mert úgy érezem, hogy minden alkalommal fejlődök egy kicsit, amikor ehhez hasonlóan kilépek a komfort zónámból.

Ami még nehéz volt, az a munkahelyi, meg a lézeres szőrtelenítéses fotózás. Az egy dolog, hogy magamat közszemlére teszem, de az rosszul érint, amikor másokat is belekeverek a dologba. És ilyenkor egy csomó szívességet kell kérni, amitől pláne kellemetlenül érzem magam. Persze jó, hogy megcsináltuk, de ezeknek a szervezésén kb. többet stresszeltem, mint az intim fotózásokon.

Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, hogy sikerült megragadni valami
fontosat, megmutatni azt, amiért belevágtál?
Szerintem a képek együttesen adnak át egy fontos üzenetet. Nekem nagyon tetszik, hogy ezek a fotók nagyrészt bárkiről készülhettek volna, nincsen rajtuk semmi különleges vagy extrém. Átlagemberek vagyunk rajtuk, akik átlagos életet élnek, maximum van pár extra problémánk, de hát kinek nincs? És ez közelebb hozza és valósabbá teszi a néző számára a transz embereket. Ha pedig valakit magunkhoz hasonlónak érzünk, azt sokkal kevésbé tudjuk elutasítani és gyűlölni. Ez a normalizálás az, amit szeretném, ha az ehhez hasonló projektek elérnének.

Önmagadra nézve mi volt a legérdekesebb tanulság? Mit viszel magaddal?
Meglepett, hogy mennyire élveztem a fotózást. Én úgy nőttem fel, hogy mindig utáltam a kinézetemet (még ha nem is tudtam miért) és emiatt nem szerettem, ha fotóztak. Most viszont tök kellemes élmény volt, hogy nem csak, hogy valakik elég érdekesnek találnak ahhoz, hogy képeket készítsenek rólam, de még az elkészült anyag is tetszett. Azt hiszem, hogy most jobban rendben vagyok a külsőmmel és magammal, mint pár hónapja, és ebben a fotózásnak is nagy szerepe volt. Továbbá az is jólesik, hogy úgy érzem, ezzel a projekttel tényleg tehetek valami hasznosat a transz emberek láthatóságáért és elfogadásáért. És ezért igazán alig kellett valamit csinálnom, csak hagyni, hogy pár fotót készítsenek rólam. Mérnökként szeretem az ilyen jó ár-érték arányt. 🙂

Mit remélsz, mások mit visznek magukkal, miután megnézték a kiállítást?
Szeretném, ha azt éreznék, hogy a transzságunk ellenére sem különbözünk tőlük. Hogy ha pár év múlva valamely kollégájuk, barátjuk vagy hozzátartozójuk előbújik nekik transzként, (vagy bármilyen LMBT+-ként), jusson eszükbe ez a kiállítás, és az, hogy a „másságunk” ellenére sem vagyunk igazán mások. Hogy ilyenkor ne elforduljanak attól az embertől, hanem elfogadják, támogassák és álljanak ki érte. Ha ez akár csak néhány látogatónál is sikerül, akkor már maximálisan megérte megszervezni ezt a kiállítást.